Az életem, miután meg akartam ölni magam.
Avagy a második esély, amit kaptam.
Kitől? Magamtól.
Beszéljünk egy kicsit az öngyilkos gondolatokról. Nem hagynak aludni, mert folyton azon kattogsz, hogy te nem akarod ezt csinálni tovább. Folyamatos a halálvágy. Már szinte idegesít az, hogy még mindig élsz. Nem akarsz már élni, mert elfáradtál. Elfáradtál. Annyira, hogy felkelni sem bírsz, enni se, másokkal beszélgetni pedig végképp nem. Kerülöd az embereket. A szemükbe nézni sem akarsz. Nem hogy mások szemébe, még a sajátodba sem tudsz a tükörben. A szüleid? Nem beszélsz velük. Még gondolni sem mersz arra, hogy léteznek, és hogy mit tennének ha a gyermeküket felvágott erekkel találnák otthon. Nem gondolsz bele abba, mit is gondolsz pontosan. Abba, hogy mire készülsz. Hogy mit készülsz tenni magaddal. Meg fogod ölni magad.
Fáradt voltam, és úgy éreztem nincs értelme ennek. Nincsen és nem is lesz. A halálfájdalom, a mindennapos önbántalmazás, és a mantra, hogy nem bírom nem bírom nem bírom egyre hangosabb lett a fejemben. Úgy éreztem nem bírok ebben a testben élni ezekkel a gondolatokkal. Úgy éreztem, meg akarok halni. De hogyan?
Bárhogy. Bármire képes lettem volna ennek érdekében. Nem szeretnék ötletet adni senkinek sem, de volt ott minden. Nagyon beteg voltam, az nem kifejezés. Segítségre volt szükségem, és ezt sokáig nem realizáltam. Csak azt éreztem, hogy fáj. Elviselhetetlenül, és nem akarom tovább elviselni.
Minden egyes vágás alkalmával, csak reménykedtem, hogy elvágom az eremet. Olyan mélyre vágtam, amilyen mélyre csak tudtam. Betegesen imádtam nézni, ahogy fáj. Ahogy bántom magam, és ahogy zsibbadt a kezem esténként. Imádtam magam bántani, és utólag rájöttem, hogy miért.
Mert minden mindegy volt. Tudtam, hogy nem bírom már sokáig.
Meg voltam róla győződve, hogy nincs visszaút. Annyi mindent tönkretettem magam körül. Főként magamat. El voltam veszve. A mindennap zsibbadásig szétvágott kezemmel, a teli kád véres vízzel esténként, a napokig tartó éhezéssel, a heti hét pánikrohamommal, és a teljes lelki elszigeteltséggel a vállamon, összeroskadtam.
Elengedtem magam, és vártam. Annyira feladtam, hogy már leszartam, hogy mikor lesz vége az életemnek. Nem küzdöttem, nem úsztam az árral szemben. Csak szépen lassan merültem le a víz alá.
Aztán megtörtént az ominózus nap, mikor a víz fenekére értem.
Nem kaptam levegőt, és bekapcsolt az életösztönöm.
Elkezdtem az árral szembe úszni.
Nagyon nehéz felépülni, miután 3 hónapon keresztül csak süllyedsz, és várod a megsemmisülést. Hisz hogyan is lehetne könnyű? Mi lehetne ilyenkor könnyű?
Talán elsüllyedni, de az nem lehet opció. Hisz már emelkedsz felfelé.
Aztán elindulsz egyre feljebb. Egyre közelebb a fényhez. Rájössz, hogy nem tudnál újra annyira lent lenni, mint az elején. Feljebb akarsz kerülni.
Egyre feljebb.
Levegőt akarsz kapni.
Hogyan jutottam levegőhöz?
Kellett egy kis önismeretet tartanom, azzal kapcsolatban, hogy ki is vagyok én. Miket tettem eddig, miket nem tettem, és mit miért tettem.
Hogy kitisztuljon a fejem, be kellett mennem a Szegedi Gyermekpszichiátriára. Önként mentem be, azért, hogy segítsenek. Segítettek.
Fel kellett ismernem a problémát. El kellett fogadnom, hogy nem vagyok jól. Azt, hogy segítenem kell magamon, de sürgősen.
Találnom kellett egy kapaszkodót. Valamit, vagy valakit. Én magamba kapaszkodtam bele. Egyébként ez nagyon sokat javított a magammal való kapcsolatomon. Innentől kezdtem el magamban bízni.
Értelmet kerestem. Egy apró célt, a gyógyulást. Rá kellett jönnöm, hogy egy boldogabb élet vár rám, ha meg tudok gyógyulni.
Hiszen egyetlen életünk van. És ez ijesztő. Annyira ijesztő, mint semmi más. A legijesztőbb pedig az, hogy rajtunk múlik, mennyire használjuk ki.
És tudjátok mit?
Használjátok ki. Amennyire csak lehet, éljetek, nevessetek, szeressetek, egyetek, csókolózzatok, szexeljetek, énekeljetek, táncoljatok. Essetek szerelembe, és hagyjátok, hogy összetörjék a szíveteket. Hibázzatok, rontsatok el dolgokat, hozzatok helyre dolgokat. Ismerjetek meg új embereket, vesszetek össze másokkal, béküljetek ki. Utazzatok, lássatok világot, fedezzetek fel új helyeket, új lehetőségeket.
Hisz az élet ilyen színes. Lehet, hogy 3 éven keresztül szenvedsz. De ha kibírod, előbb utóbb vége lesz. Tanulsz majd, és szépen lassan túllépsz a fájdalmakon. Bízz magadban, és az időben.
Nem áltatok senkit. Kibaszott nehéz lesz. De mindig azt mondom, hogy nehezebb úgy élni, hogy elengedted. Úgy, hogy megfulladsz minden nap a saját fájdalmaidban.
Elkezdeni sosem késő, higgyétek el. Én 4 éve szenvedek mély depresszióban, szorongásban és 2 éve evészavarban de napról napra jobban vagyok, mióta a felépülést választottam. Hisz tudom, hogy vége lesz.
És erről csak én döntök. Hisz nem vagyok a betegségem, és a szuicid gondolataim.
Élni akarok.
