Step Brother ( Mostoha testvérek)

32.rész

Heyho! ❤️

Visszatértem. Elnézést szeretnék kérni az olvasóimtól, hogy ilyen sokáig nem volt új rész. Nem igazán volt időm írni, sem pedig gondolkodni a folytatáson. Most azonban meghoztam volna az új részt. Remélem kárpótollak vele titeket. Jó olvasást! ❤️ 😊

- Épp időben! Mindjárt kezdődik az eredményhirdetés. - intett nekünk anya, hogy foglaljuk el a helyünket.

- Hol van a colám? - nézett ránk kérdőn Hendery.

- Nem találtunk büfét. - rántotta meg a vállát Lucas, majd lehuppant a fiú mellé.

- Akkor mégis hol voltatok eddig? - fonta keresztbe karját anya.

~2 héttel később~

A téli szünet hamar eltelt. Meg volt az első közös karácsonyom Lucassal, és az újonnan  szerzett barátaimmal is. Szerencsémre Yuqival, és a fiúkkal is nagyon jó barátságot sikerült kialakítanom. Miután elköszöntünk az ottaniaktól, és megbeszéltük, legközelebb ők látogatnak el hozzánk, hazaindultunk. 

Már hiányoztak az otthoniak. Nem volt túlzottan sok időnk beszélni, így már lassan egy hete semmit nem tudok velük kapcsolatban.

Legnagyobb szerencsémre anyáék előtt sem buktunk le Lucassal. Még nem tudhatják meg. Félek, hogy elleneznék, és újra elveszíteném.

- Mehetünk Baby? - nyitott be szobámba gondolataim főszereplője.

- Már mondtam, hogy ne hívj így! A végén még anyáék meghallják. És akkor lőttek nekünk. - vágtam hozzá egyik díszpárnámat.

- Akkor még szerencse, hogy nincsenek itthon. - nevetett. - Már elmentek dolgozni. Nekünk is indulnunk kéne, ha nem akarsz elkésni.

- Bepakolok a táskámba, és mehetünk is. - jelentettem ki, miközben a mára szükséges könyveimet belöktem táskámba. Már épp elhagyni készültem a szobát, amikor utamat állta. - Mi az? - emeltem rá értetlenül szemeimet.

- Hozzám vágtál egy párnát. - ráncolta össze szemöldökét. - Ezért kárpótolnod kellene!

- Jó, sajnálom. - léptem hozzá közelebb, s egy apró csókot nyomtam ajkaira. - Remélem, meg tudsz bocsájtani.

- Tudnék én rád haragudni? - mosolyodott el, majd ujjainkat összekulcsolva indultunk le az emeletről. - Sajnos apa elvitte a kocsit, így muszáj lesz motorral mennünk.

- Motorral? Még mit nem! Szó sem lehet róla! - elleneztem. - Soha többé nem ülök fel arra a két kerekű koporsóra.

- Ne csináld már! Bízz egy kicsit bennem! Vigyázni fogok rád. Sohasem tennék olyat, amivel téged veszélybe sodorhatlak. - simított rá arcomra. - Te vagy a legjobb dolog, ami történt velem az életemben. - hajolt ezúttal ő ajkaimra. Kezeit derekamra csúsztatta, így közelebb vonva magához. Egyszerűen imádom ezt az érzést. Sohasem tudnám megunni. - Sikerült meggyőznöm?

- Utállak! - forgattam meg szemeimet nevetve. Miért nem tudok neki soha nemet mondani? Hogy lehet ennyire ellenállhatatlan? Visszaél a szeretetemmel.

Duzzogva ugyan, de felvettem a sisakot, majd elfoglaltam helyemet mögötte. Kezeimet összekulcsoltam dereka körül, arcomat hátába fúrtam, s próbáltam nem meghalni.

- Ugye, hogy nem is volt olyan rossz? - pillantott rám, amikor megérkeztünk.

- Továbbra is ellenzem a motorokat! De, ezúttal tényleg nem volt annyira vészes. - nyújtottam oda neki a sisakot.