Nyomok a hóban (HIÁTUS)

28. fejezet

Saito a kabátjába dugta az összehajtott levelet, amin fekete tintával, laza, de precíz tollvonásokkal szerepelt a „Fujita Gorō felügyelő részére" felirat. Nem hajtotta szét, de nem is kellett... lényegében minden fontos információt közöltek vele szemtől szemben is. A levél inkább amolyan formális jelkép volt, valami, amit hazaérve letehetett az asztalra, ami elmesélte helyette a hírt.

Vele ellentétben Sagawa átolvasta a sajátját. Többször is, nem azért, mert nem értette meg elsőre... de minden egyes alkalommal, amikor a tekintete végigfutott a néhány rövid soron, egyfajta zavarodott idegesség suhant át az arcán, mintha próbálná feldolgozni, mit lát. Végül, talán a harmadik vagy negyedik olvasás után Saitóra sandított, és furcsán esetlenül, mintha nem lenne biztos, megfelelően fogalmaz-e, feltette a kérdést:

- Te is helytelennek érzed?

A férfi a jobb kezét lazán a kardján pihentette, miközben felé fordult.

- Helytelennek?

- Saigo azt akarja, hogy Japán Japán maradjon. A szamurájok pedig szamurájok. Mi is ezt akartuk, nem? Akkor hogy lehet, hogy ellentétes oldalra kerültünk? – Sagawa önkéntelenül is összeszorította a kezét, összegyűrve a levelet, és megborzongott... nem a hidegtől, február végén már régen nem volt hó, és az idő is kezdett tavasziasabbra fordulni. Egyértelműen a gondolattól állt fel a hátán a szőr.

Saito egy pillanatra lehunyta a szemét. Értette Sagawa aggályait, de őt magát annyira elöntötte a fagyos, keserű harag ha Saigo Takamorira gondolt, hogy a legkevésbé sem tudott velük azonosulni. Tökéletesen kontrollálta bár a dühét, de a fagy is tud éppen úgy égetni, mint a tűz. A Satsuma-felkelés vezetője korábban már hozott egy döntést, engedelmes, szűkölő kutyaként húzódott a császár lábához, az ő zászlaja alá, míg mások – Saito maga is, és még sokan, akiket nagyra tartott – küzdöttek, véreztek, és meghaltak. Szép szó volt a „haza", a „Japán" és a „szamuráj"... olyan szép szavak, amikről a férfi saját magába nézve is tudta, hogy megérték a rengeteg harcot és a pusztulást. De akármit is mondott Saigo, képtelen volt elhinni, hogy tényleg ezekért küzd, mert akkor sosem dönt úgy, ahogy. Saito inkább úgy érezte, hogy egy sértett katona véres parádéjába keveredik, aki nem azt kapta, amit várt. Ami pedig az alapvető viszolygáson túl még kínzóbbá tette a lelkében a fagyot, az az volt, hogy a férfi tudatlanul és akaratlanul bár, de kegyetlenül meglopta.

Mert addig valahányszor visszagondolt a múltra, valahányszor megtámadta egy emlék, mondhatta magában, hogy nem baj. Küzdöttem, de vesztettem. Most élek, élek, mert élnem kell. De őriztem egy eszmét, és az utolsók között voltam, akiknek maradt bátorságuk őrizni. Saigo pedig kihúzta magát, a homlokára festette ezt az eszmét, ezt a világrendet, és mindenkit, aki nem állt mögötte, kitaszított belőle. Ez a rablás egészen személyessé tette a harcot. Nem Fujita Gorō, a rendőr küzdött egy személytelen, arctalan ellenség ellen, akire a császár rámutatott, hanem Saito Hajime olyasvalaki ellen, aki észre sem vette, milyen drága kincseket vett el tőle.

- Egyáltalán nem helytelen – felelte végül Sagawának. Majdnem meg is állt itt, mert nem akart mindent elmagyarázni, de a férfi kérdő tekintetét látva végül röviden hozzátette – Saigo segített megteremteni a jelenlegi rendszert. Az állapotot, ami ellen harcol ő idézte elő. Nem lesz okom bűntudatra, amikor a csatatéren szembekerülök vele.

Sagawa hümmögött, idegesen megvakarta a tarkóját, és ahogy a tekintete a távolba révedt, fejben próbálta kipótolni a részleteket, megérteni mindazt, amit Saito kihagyott a válaszból. Ez a töprengés elég mélynek és személyesnek bizonyult ahhoz, hogy ne is tudatosuljon benne, hogy azzal párhuzamosan a másik férfi is egészen messze jár. Gondolatban végighaladt már a hosszú tokiói utcákon, bekanyarodott az ismerős sarkokon, és hazaérve elővette a levelet. Próbálta elképzelni a következő lépéseket. Bízott benne, hogy talán nem kell mondania semmit – Tokio mindig jól, megdöbbentően jól átlátta a helyzetet. Talán azt is azonnal megérti majd, hogy tiltakozni nincs lehetőség, és rájön arra is, hogy hazudna, ha azt állítaná, hogy nem akarja valahol mélyen ezeket az új csatákat. De a fiuk még csak két hónapos volt... és bár sok idő telt el azóta, hogy mindent hátrahagyva ment el Tonamiból nagyon jól emlékezett, milyen érzés volt akkor hátat fordítani valakinek, akihez kötődött. Kétségbeesetten próbált nem töprengeni a két helyzet rémisztő hasonlóságán.