Nyomok a hóban (HIÁTUS)

6. fejezet

Saito beszélgetései Kurasawával a viharosan zárult esti tea után alapvetően a konfliktuskerülésre épültek. Nem arról volt szó, hogy a férfi nem volt elég bátor felvenni a kesztyűt, és megvitatni néhány komoly kérdést... nem, ennek semmi köze nem volt a bátorsághoz. Sokkal inkább arról, hogy nem akarta újra ugyanazt a kört lefutni. Kurasawa érvei alighanem ugyanazok maradtak, és ő sem gondolkozott volna sokat, hogy győzze meg. Mindketten ismételgették volna a saját igazukat, és az egész egy megnyerhetetlen, baráttal vívott harccá fajult volna.

Sada - megszegve néhány etikai szabályt - volt, hogy egyszerűen belekotyogott a beszélgetésbe. Saito néha úgy érezte, mintha elsősorban neki szólnának, a kissé gúnyos, de még nem bántó megjegyzések. Mikor Kurasawa az egyik nehezen viselt rohama után kérdezett, nem tudott azonnal válaszolni, a lány azonban halkan felnevetett, és megjegyezte: „Ichinose-san, rémálmok a legerősebb férfiakat is kísértik. Ne szégyellje!" Saito abban a pillanatban kellemetlenül érezte magát... egy rémálom jó kifogás volt, de annak gondolata, hogy üvöltve ébred belőle, kellően nagy szégyen. Csak akkor, mikor az idősebb férfi morogva megfeddte a lányát, és elterelte a témát, döbbent rá, hogy a kínos megjegyzés tulajdonképpen mekkorát segített neki. Kurasawa nem akarta, hogy esetleges rossz emlékeket kelljen felidéznie. Sada ismerte a fogadott apját, mint a tenyerét, és az ígéretét betartotta.

Azonban az óvatosság, és a közbeszúrt megjegyzések sem érhették el, hogy az a megnyerhetetlen harc ne folytatódjon.

Amikor egy délutánon egy futó zápor sötétszürke fellegei tompították a fényt, a levegő pedig lehűlt, és pára erős illatával telt meg, Saito az egyik faoszlopnak döntötte a vállát, úgy szemlélte a kertet. A teraszra magára nem hullott be az eső, de ha kinyújtotta a kezét, érezte az ujjain a nedvességet. Meglepően gyenge volt a szél, pedig hallotta az égzengést.

- Katamori-sama sajnálatát fejezte ki, amiért nem kívántál velem tartani - hallotta először a háta mögül a megjegyzést. Kurasawa két szakés csészével jelent meg, kezében pedig az üveggel, és intett a fiatalabb férfinek, hogy csatlakozzon hozzá. Saito rövid meghajlással ült le mellé.

- Nekem nincs rangom a Matsudaira klán előtt - felelte.

Kurasawa letette a csészéjét, és a fürkésző tekintettel a férfire nézett, aki kissé groteszk látvány nyújtott... térdelő ülésben helyezkedett el, kellemetlenül merev pozícióban, félelmetesen egyenes gerinccel, a szürkére festett kert háttere előtt teljesen feketében.

- Katamori-sama tisztelettel viseltet irántad. Hálás, amiért az aizuwakamatsui csatában kitartottál mellette.

- Tartozást törlesztettem - jött a rövid, egyszerű válasz. Kurasawa kezdte úgy érezni, reménytelen beszélgetést kezdeményezni, de tett egy utolsó kísérletet.

- Feladatot biztosíthatna neked Tonamiban. Ha már olyan nagy fájdalom számodra, hogy kénytelen van az én házamban időzni.

Saito erre már oldalra pillantott, és az arcán feltűnő pillanatnyi rándulás jelezte, hogy tökéletesen érzékelte a kissé szemrehányó élt Kurasawa hangjában... a férfi nem állta meg, hogy finoman kifejezze sértettségét, amiért a segítő szándékával szemben ilyen elutasítóan viselkedett... és igen, ebben a pillanatban visszatért az a bizonyos harc.

- Legközelebb én is elé járulok - mondta végül, majd néhány pillanat múlva, kurtán hozzátette - Nem akartalak megsérteni.

Kurasawa hangosan felnevetett, és Saito vállára ütött, aki épp akkor emelte a szájához a csészét, és az ütés hatására félrenyelte a szakét. Azonnal köhögni kezdett, az idősebb férfi pedig meglapogatta a hátát, hogy alább hagyjon. Csak mikor Saito ismét összeszedte magát, és végre tudott inni egy rendes kortyot az italból, akkor felelt.