Nyomok a hóban (HIÁTUS)

4. fejezet

A kút hideg vize kijózanítóan hatott, ahogy Saito megmosta az arcát. Egészen sokáig nem érzékelte, mennyit változott egy év alatt. A folyamat fokozatos volt, lassan, lépésről lépésre tette őt mássá... tehát nem is volt lehetősége felismerni. Lefogyott. Korábban sem volt éppen nagydarab, de határozottan véznább lett: a rohamok, a vér teljes hiánya, a rossz minőségű táplálék, a téli hidegek, majd az út Tonamiba, ismét főként nappal, megviselték a szervezetét. A fogyással együtt járt egyfajta általános gyengeség, amit csak néhány pillanatban érzett, de akkor valósággal rátört... mintha nem tudná ökölbe szorítani a kezét, az ujjainak nem lenne elég ereje hozzá. Tudta, hogy időbe telik, amíg kissé összeszedi magát, és ott maradt a kellemetlen érzet, hogy a problémák nem szűntek meg. A szabadságtól nem lett újra ember, és legyen a tanúja mindenki, aki az életét adta, nem tervezett embereket ölni csak a vérszomj miatt. Nem tervezett, de már így is képtelenül jól tűrte a helyzetét, bármikor jöhetett az a roham, ami teljesen kioltja a tudatosságot. Amitől úgy odalesz, mint gyertyaláng a szélben, és akkor mindeggyé válik, mit tervezett, és mit nem. A fogyás jele volt az is, hogy az arca beesett, a szeme furcsán mélyen ülővé vált. A haja megnőtt, nem olyan hosszúra, mint korábban, hanem egyszerűen arra az idegesítő, nagyjából vállig érő hosszúságra, amivel képtelenség bármit kezdeni. A kissé betegesnek ható változások dacára azonban tökéletesen felismerte magát a vízben. Fáradt, legyengült, és több szempontból megtört énje nézett vissza rá, de akkor is ő maga volt, a beesett arcban ugyanazok a kék szemek... ez furcsán megnyugtatta. Újabb adag vizet merített a tenyerébe, érezte, hogy a vízcseppek megnedvesítik a haját, megtapadnak a bőrén, és csak amikor felemeli a fejét, akkor folynak le az állán.

Mielőtt elindultak Takadából, lehetőséget kaptak eltemetni a halottakat. A betegségek áldozatait tisztes módon akarták végső nyugalomra helyezni, és ez volt az első igazán civilizált tevékenység, amit a rabság után végezhettek. Saito nem tudta leírni, mi volt olyan furcsán felemelő abban, ahogy egy csapat kardjától megfosztott szamuráj, tökéletes csendben, tiszteletét rótta le társai sírjánál. A helyet a „Ookami-dani"-nak, azaz a „Farkasok völgyének" nevezték. A farkas megnevezés szinte mindig sértés volt... a Shinsengumira is gúnynévként aggatták, de talán pont azért, mert megszokta a gúnynevet, többé nem érezte bántónak. Ellenkezőleg... talán attól, hogy ezen a helyen temették el őket, még inkább úgy tűnt számára, kötődik az emberekhez, akiknek a sírját ásta. Minden halott arcot megfigyelt, és próbálta elképzelni mögéjük az embert, aki ott állt mellette, de csak néhányukról jutott eszébe egy-egy halvány emlékfoszlány, egy darabos kép. Ez elszomorította, apránként próbálta visszagyűjteni a múltbeli józanságát, de a temetés alatt csupán foszlányokat kapott vissza belőle. Ugyanakkor a tisztelet és az emberség néma pillanatai megérintették, és egyfajta bánatos reménnyel töltötték el.

A férfit, aki befogadta, mikor maga mögött hagyta Takadát, és elérte Tonamit, Kurasawa Heijiemonnak hívták. Harsány ember volt, Saitót ez bosszantotta benne kissé... alapvetően kellemes természete, szívélyes viselkedése mellett is túlontúl harsány volt számára. Kényelmetlenül érezte magát, amikor a kisebb összejövetelek alkalmával, amiket Kurasawa előszeretettel tartott, ott ült mellette, és megszólalni se mert. Úgy érezte, ő a pártfogolt, a megszánt-megtűrt vendég, akinek az illem miatt mindig jelen kell lennie a hasonló eseményeknél, de közben próbál úgy tenni, mint aki csendben beleolvad a papírfalak mintáiba. Amikor viszont invitálták, hogy beszéljen ő is, akkor elveszett a lehetőség, hogy élő díszletté váljon, és kelletlenül, röviden válaszolt a kérdésekre. Kurasawa néha jóízűt nevetett a szavain, ilyenkor hosszan vizslatta a térdén pihentetett kezeit, azon töprengve, hogy vajon mi vicceset mondhatott.