Nyomok a hóban (HIÁTUS)

17. fejezet

1872. tavasza a létező legrosszabb hírekkel szolgált Tonami lakossága számára. Amilyen gyönyörű volt, és amilyen szépnek tűnt előtte a színpompás ősz, és a meglepően sok havat hozó, mogorva tél, annyira sötétté tette az elkövetkezendő évet.

Sokáig húzódott a hideg, a tavasszal vetett magvak nagy része tönkrement, ez pedig előrevetítette a nehéz évet. Az élelem kevés volt, ennek dacára azonban újabb családok telepedtek le a tartományban, ami tovább rontotta az arányokat. Többen kisgyermekekkel érkeztek, a szülőnek muszáj volt munkát biztosítani, és az sem ment ritkaságszámba, hogy valamelyik idősebb családtag fertőző betegséggel küszködött... a kevés orvos folyamatos küzdelmet vívott a nehezedő körülmények között.

Félretették a büszkeséget, és a kormány segítségét kérték, talán ennek köszönhetően vált lehetségessé a Yaso által szorgalmazott leányiskola megalapítása. A nő kissé ironikusnak érezte, hogy miután folyamatosan a gazdasági helyzetre hivatkozva utasították el, pont a legnehezebb időkben nyílik meg előtte az út, de azért mégis egy kis örömöt jelentett a nehézségek között. Az intézmény kis létszámmal indult, leginkább a környék értelmisége oktatott, többen egyéb, mezőgazdasági, vagy kereskedelmi munka mellett, de már maga a működése jobb kedvre derítette a nőt. Az egyik kedvence a fiatalok között egy idősebb lány volt, akit személyesen bíztatott a tanulásra... ezt persze nem jegyezte meg, de Saito így is észrevette, hogy az esti beszélgetések során mennyit mesél a felesége erről a diákról. A lánynak különösen a kalligráfiához volt tehetsége, kár is lett volna érte, ha az iskola nem jön létre, így a nő alighanem egyfajta bizonyítékként is tekintett az ő esetére. Kurasawa, aki több szempontból is segítséget nyújtott neki, halvány mosollyal hallgatta általában ezeket a kissé egyoldalú párbeszédeket Yaso és a férje között, élvezve a tea ízét, és figyelve a lámpások tompa, meleg fényét, ami szelíd félhomályba vonta a szobát.

Saito maga is viszonylag gyakran látogatta az iskolát... nem lett hivatalosan az oktatója, de korábbi tapasztalatai, gyakorlata és Yasoval való kapcsolata miatt az érdeklődőknek kenjutsut tanított. Ez legalább egy folyamatos kapcsolatot jelentett a kardforgatással, és korábban is foglalkozott hasonlóval... a Shinsengumiban is feladata volt az oktatás. De egyben el is tért attól. Ott felnőtt férfiakkal, szamurájokkal kellett foglalkoznia, akik gyermekkoruktól kezdve nyögtek a fakard súlyától, de újra magasba emelték, míg már annyira hozzájuk tartozott, mint a karjuk vagy a lábuk. Az iskolában azonban főként fiatal lányok voltak, akik, ha az érdeklődésük meg is volt, soha korábban nem fogtak kardot a kezükbe, sokszor a sinai-jal is alig boldogultak, nehezen találták meg a fogást a könnyű, rugalmas bambuszkard markolatán. Saito sokszor érezte, hogy át kell gondolnia, mikor, kivel szemben milyen elvárásokat támaszt, hol húzza meg a határokat, milyen gyakorlatokat tanít, és mennyire veszi szigorúan az elsajátításukat. Az első pontokból engedett... nők főként az alapvető önvédelemben látták hasznát az ehhez hasonló gyakorlatoknak, tehát felesleges lett volna a bonyolult formációkra és összetett mozdulatokra helyezni a hangsúlyt, így törekedett az egyszerű, praktikus elemek hangsúlyozására. Minthogy ő maga szerette a kardforgatás eleganciáját, kicsit fájt neki, hogy pont azok a szép, precíz mozdulatok esnek áldozatul, de így legalább a fegyelemből nem kellett engednie. Lányiskola növendékei vagy sem, ők választották, hogy tanulni szeretnének, tehát elvárta a rendszeres gyakorlást. Yaso néha végig is nézett egy-egy ilyen órát, könnyedén átölelve magát a karjaival, az ajtó melletti oszlopok egyikének dőlve, a lábánál néhány könyv, a tekintete pedig követte a férfi mozdulatait, ahogy a penge irányáról beszélt éppen.

Az iskolai segítség mellett Saito kereskedett. Kezdetben még előfordult, hogy felmerült benne egyfajta megalázottság-érzet... bántotta a büszkeségét ez a munka, de gyorsan távozott, könnyen ki tudta űzni az elméjéből, több okból is... elsődlegesen, mert ez volt a kötelessége. Ugyanolyan feladatnak számított, mint bármelyik másik, szükség volt a pénzre, de nem volt szükség a harcra, tehát más módon kellett dolgoznia. A panasz felesleges szócséplés lett volna, aki szamurájnak tartja magát, ahhoz nem méltó, tehát lenyelte minden kritikáját. Második oknak pedig ott volt Hijikata emléke. Amikor reggel felvette a hátára azt a ládát, mindig eszébe jutott, hogy az általa mélyen tisztelt parancsnokhelyettes az egész fiatalsága alatt ugyanezt a munkát végezte. Nem panaszkodott, és az a harcos lett belőle, akinek ő ismerte, aki már csak múló emlékként idézi fel a házalással töltött napokat. Ha Hijikata is ugyanígy teljesítette ezt a feladatot, akkor ő milyen jogon érezze bármilyen szempontból kényelmetlennek?