Nyomok a hóban (HIÁTUS)

9. fejezet

Saitót később, hetek elteltével már meglepte, hogy kerülték el egymást korábban Yasoval, a nő ugyanis meglehetősen sokszor találkozott Kurasawával. Mikor a férfi megjegyzést tett a helyzet abszurditására, Sada azt találta a legvalószínűbb indoknak, hogy inkább fogadott apja kereste fel a nőt Ueda Shichironál, ha pedig, ritkán, Yaso látogatta volna meg az ő házát, az majdnem mindig késő délután történt, amikor Saito számára már sokkal elviselhetőbb volt a hőmérséklet és a fény, így ha nem is volt feladata, akkor is szívesen sétált egy keveset. Élvezte a csendesedő utcákat, a halk beszélgetéseket, a léptek zaját... azt, hogy ezerféle hang van, de egyik sem elég erős, hogy uralma alá hajtsa a képet. Néha még úgy érezte, az ilyen séták alkalmával azt a száraz illatot is élvezi, ami felvert porú városi utakat jellemzi.

„Apám invitálta az esti összejöveteleire is, de azt hiszem, megértem, miért fogadja el nehezen a meghívást." Igen, ezt már ő is megsejtette, de valahogy, most, hogy már megismerkedett a nővel, többször keresztezte egymást az útjuk. Általában épphogy egy rövid meghajlással üdvözölték egymást, mielőtt visszatértek a maguk dolgához, de így is, Yaso része lett Saito Tonamiban töltött napjai körforgásának, és lassan furcsává vált, ha nem látta... néha arra eszmélt, hogy keresi az arcát. Magában ezt betudta annak, hogy az ember az ismerős arcokat felismeri az utcán is, de tömegek haladnak el mellette úgy, hogy egyetlen vonás, egyetlen mozdulat sem fészkeli be magát a tudatba.

Búcsúznia kellett volna már a télnek, amikor hazafelé tartott az egyik sétájáról. A február azonban utolsó csapásként még hozott egy nagy hideget, ez ismételten növelte a gazdasági problémákat, újabb tényezőket kellett belekalkulálni az egyébként is nehezen kontroll alatt tartható mezőgazdasági helyzetbe... Saitót bosszantotta a tény, hogy teljességgel képtelen segíteni, mert egyszerűen semmit nem ért a témához. Legjobbnak tehát azt látta, ha nem zavar, próbál teljesen eltűnni a szem elől, így annak ellenére nyújtotta el ezeket a koraesti sétákat, hogy újra és újra rá kellett lehelnie az ujjaira, hogy ne gémberedjenek el teljesen, és ne kezdjenek érzéketlenné válva remegni a hidegben. Ezúttal is, ha kifújta a levegőt, látta, hogyan fagy meg a pára, összedörzsölte a tenyerét, de érezte a saját bőrének hűvösségét. Bosszantotta, hogy gyér havazás után még mennyire messze lát... a tél fehérségében pont az volt az elbűvölő, hogy el lehetett veszni benne, ez a felemás, durva és fagyos látomás azonban nem volt ilyen felszabadító.

- Hazafelé tart már? – szokatlanul mély női hang a háta mögül. A férfi megfordulva Yasót vette észre. Rövid megtorpanás után bólintott. – Elkísérném egy darabon, ha nem bánja.

Ahogy gyors léptekkel csatlakozott hozzá, a nő átvetett néhány összehajtogatott anyagot az alkarján, alighanem az elmúlt percekben, órákban vásárolta őket. Mindegyik sötétszínű volt, a legfelső darab mélyzöld, a másik, amit még Saito ki tudott venni, sötétbarna, de egyik sem túl drága szövet. Yasót úgy tűnt, nem zavarja Saito lassúsága, annak ellenére, hogy az arcát kissé kicsípte már a hideg levegő. Azt persze nem tudhatta, hogy a férfi szánt szándékkal emeli ilyen ráérősen a lábait, miközben a talpa alatt minden lépésnél megroppan az egészen vékony réteg jeges hó.

- Miféle iskoláról beszél ennyiszer Kurasawával? – tette fel a kérdést a férfi, mire a nő megtorpant, és beszélni kezdett.

- Egy leányiskola alapítását szorgalmazom, de egyelőre nem látom sok realitását – felelte Yaso. – Tonami területén nincs megfelelő nőképző intézmény, és a kormányzat nem valószínű, hogy támogatná a létesítését. Tehát próbálok támogatókat szerezni, de Kurasawa-sannak igaza van... ebben a gazdasági helyzetben botorság lenne az erőforrásokat ilyesmire... pazarolni – az utolsó szót láthatóan nehezére esett kimondani. – Természetesen hálás vagyok neki, amiért legalább szóban kifejezte a támogatását, de a szó magában mit sem ér.

Saito erre nem felelt, nem tudta, milyen megjegyzést tehetne, így csak egy pillanatra lehunyta a szemét, miközben rövid megtorpanásuk után újra lépni kezdett. Lassan kínossá vált a csend, érezte, hogy kérdezne valamit, hogy szeretne beszélni, de valahogy nem találta sem a megfelelő témakört, sem a megfelelő szavakat, így szokásához híven csendben maradt, csak a zajokra figyelve, amit immár kettejük lába keltett. Enyhén fújt csak a szél, de ahogy egy-egy nagyobb lökéssel támadott, a férfi kissé megborzongott a hidegben. Furcsa mód, éles váltással ezúttal Yaso szólalt meg.

- Mit látott akkor Aizuban? - kérdezte a nő. – Amiért ott maradt akkor.

- Miért kérdezi?

- Pusztán foglalkoztat. Érzem, hogy nehéz idők jönnek majd, de ide köt a gondolat, hogy ez az otthonom. Érdekelne, hogy magát mi köti. Már az első este is érdekelt, de nagyon elmélázott, miután az apámról és a bátyámról beszéltem, így nem volt bátorságom feltenni a kérdést.

- Kötelességem volt maradni.

- És jelenleg?

- Jelenleg kezdem elhinni, hogy itt is van valamilyen feladatom – a keze itt önkéntelenül a jobb oldalán lógó katanára csúszott, mintegy megerősítésként, hogy amit mond, igaz. – Sajnos bennem még nincs olyasfajta bizonyosság, mint magában.

Yaso némasága tökéletes válasz volt. A férfit valóban ez ragadta meg benne, igazából... a bizonyosság. A nő két lábbal állt a földön, nem ingadozott, tisztában volt a helyével a lehetőségeivel és az érzelmeivel. Nem hordozta az ő büszkeségét, álmait és kérdéseit, de cserébe ott volt neki az az egyszerű, természetes tartás, ami a szétcsúszott világban is egybefogta, és Saito tökéletesen érezte, hogy ez, a kételyek hiánya az, ami furcsán vonzza. Nem vette észre a nő futó, szelíd mosolyát, ahogy ismét az út felé fordult.

Saito állt meg előbb, Kurasawa házánál, meghajolva, és köszönetet mondva Yasónak a társalgásért. A nő már-már kötelező jelleggel, formálisan jegyezte meg, hogy attól tartott, a terhére lesz, mikor épp pihenne, így inkább örül, hogy szívesen fogadta a társaságát. Amikor a férfi belépett a kertbe, még látta, ahogy tovább halad, csak enyhén megszaporázva a lépteit.

A vékony falú épület nem nyújtott erős menedéket a hideg támadásai ellen, így még belépve is dörzsölgette egy darabig a karjait, amikbe beleköltözött egy furcsa, viszkető érzés. Nem csapott nagy zajt, de Sada alakja így is hamarosan feltűnt az ajtóban, világos, krémszínű kimonójára egyszerű, csíkozott dochugit húzott.

- Apám már lepihent – mondta a lány halkan. – Legközelebb, ha ekkora a hideg, és el akarja kerülni, inkább hivatkozzon arra, hogy fáradt, és ne menjen el a házból.

- Nem akarom elvonni a figyelmét.

- Ő is sejti – sóhajtott Sada, majd kissé elmosolyodott. – Ha kérdezősködik, és megemlíti, hogy Yasoval volt, azzal alighanem tökéletesen indokolja a hosszú távolmaradásokat.

- Csak egy keveset beszéltünk.

Sada sötét, fürkésző tekintete elidőzött a férfi vonásain, majd röviden szólalt meg, ezúttal játékos gúnyolódás nélkül, egész tárgyilagosan, mint aki tényt állapít meg.

- Kedveli.

- Tisztelem. – javította ki Saito, kicsit talán túl gyorsan is. – Rendkívül erős nő, és a határozottsága mély tiszteletet ébreszt bennem, csupán erről van szó – a tekintete gyorsan félresiklott Sadáról, akinek következő megjegyzése már ismét rendelkezett a szokott, élcelődő tónussal.

- Tiszteli... - persze, számított rá, hogy a férfi erre nem fog válaszolni, így csak szórakozottan kereste az apró, kínos rezdüléseket az arcán. Saito végül kilépett a teraszra, és a saját szobája felé fordult, halkan megszólalva:

- Én is... lepihenek.

Szinte hangtalanul, de gyorsan haladt végig a teraszon az ajtóig. Sada még követte a tekintetével, amíg elhúzta a fakeretet, majd ő maga is visszalépett a házba. A dochugi csíkozott mintája még egy pillanatig látható volt, ahogy eltűnt az ajtó mögött.

dochugi: Japán felső kabát, hasonló a haorihoz, de annál vastagabb, télen hordják.