Nyomok a hóban (HIÁTUS)

7. fejezet

Térdelő helyzet, bal kéz lazán a markolaton. Fél térdre emelkedés, gyors mozdulat, kard kihúzása, rövid, lefelé mutató egyenes vágás. Felállás, a penge vállhoz vitele, majd a csukló laza mozdulata, majd bal láb előre csúsztatása, és a katana visszahelyezése a hüvelybe, visszaereszkedés. Mozdulat mozdulat után, szabályosan, megadott sebességgel, ami elég lassú volt ahhoz, hogy a gyakorlat gyakorlat maradjon, de elég dinamikus, hogy érezze az izmain az igénybevételt. A fakard, még a súlyosabbik bokuto is, nem adta ugyanezt az érzetet, mint mikor kézbe vette a valódi fémet, a lépések is robosztusabbak voltak, nem érezte igazán, hogy áthasítja a levegőt... talán csak a saját képzelgése, a saját gondolatai voltak ezek, de Saitot nem zavarta. Kardot fogni a kezébe kicsit arra hasonlított, mikor az ember hazaér. Neki mindig ott volt az otthona, ahová a katanája kötötte, sosem határozhatott meg egy konkrét helyet... Edo, Kiotó, Aizu... és először merült fel benne, hogy talán Tonami.

Még korán volt, így a papucs talpának vonala fölé nyúló fűszálak átnedvesítették a tabiját, de nem zavarta. Újabb mozdulatsort vitt végig, ismét ügyelve a ritmusra, egy pontra fókuszálva a tekintetét, újra és újra kitapasztalva, pontosan mennyit lát a környezetéből így, újra és újra megismerve a saját lépéseinek hosszát.

Az egyik formagyakorlat végén, ahogy egy erőteljes fújással kipréselte a tüdejéből a levegőt, és hagyta, hogy a következő lélegzet felfrissítse, és tömör, párás illattal áramoljon az orrába, észrevette Sadát, aki a terasz szélén állva figyelte.

- Nyugodtabbnak látom – közölte a lány egyszerűen, meglepő tényszerűséggel. – A kard, vagy a név van magára ilyen hatással, Fujita-san? – ez utóbbi megjegyzésben már volt némi gúnyos játékosság.

Saito egy pillanatig nem szólt semmit, majd lassan felelt.

- Talán mindkettő – megtorpant. – Az apád...

- Hamar megbékél majd – legyintett a lány. – Apám nem haragtartó ember, még akkor sem, ha kissé nyers néha. Nem mondja, de örül, amiért maga jobban van. Törődik az emberekkel, ilyen a természete, de gyorsan sértődik, gyorsan megbocsát.

- Valóban úgy véled?

- Jó szemem van az emberekhez, Fujita-san – vonta meg a vállát Sada. – Meg fog békélni. Bocsánatot nem kér majd, mert benne is munkál a magaféle büszkeség, de egyik pillanatról a másikra olyan könnyedén beszélget majd újra, mintha semmi nem történt volna. Higgyen nekem, így lesz.

A férfi abban nem kételkedett, hogy a lány valóban rendelkezett egyfajta természetes érzékenységgel mások gondolkodása és érzései iránt. Ha vele gúnyolódott, akkor is könnyen és óvatosan választotta meg a tréfát... ne legyen bántó, de érintse annyira kellemetlenül, hogy Sada maga jót derülhessen az arckifejezésén. Kurasawa megjegyzéseit, amelyek sarokba szoríthatták volna tökéletesen irányzott, rövid mondatokkal fojtotta el... néhány szó, egy okosan terelt téma, és a férfi gyanúja elaludt, akár valamiféle lámpás. A vendégekkel a lány ritkán kommunikált, ennek egyszerű illemtani okai voltak, de mégis, a tekintetén látszott, hogy milyen éberséggel figyeli a férfiak arckifejezését, hogy képes csupán a nevetésük harsányságából kiolvasni, mennyi szakét tölthet még.

Saito kedvelte benne ezt a fajta figyelmességet, és talán ez volt az oka, hogy a kényszerű bizalom érzete lassan egyfajta különös bajtársiassággá alakult Sada és közte. A kommunikáció megdöbbentően kötetlenné vált köztük, a lány kezdeményezett a kérdéseivel, a férfi pedig röviden válaszolt, mindig őszintén, nem hazudott, mert nem volt értelme. Ilyen módon Sada fokozatosan megismerte, és néha magáról is beszélt, így ahogy múlt az idő, Saito valóban úgy érezte a „bajtársias" szó írja le legjobban a kapcsolatukat. Nem olyasféle volt, mint amit a Shinsengumi tagjaival élt meg... valószínűleg az a fajta mély hűség és összetartozás érzet csak úgy érhető el, ha az ember a halállal néz szembe, de mégis erősen elütött a hagyományos női-férfi viszonyoktól, így megbecsülte.