Nyomok a hóban (HIÁTUS)

26. fejezet

Amikor az emlékmű állítása kapcsán megírandó első dokumentumokhoz kezébe vette a tollat, Saitoban tudatosult, hogy mennyire régen hazudott úgy, hogy tényleg számított. A neve már nem számított hamisnak, az tényleg az övé volt, tehát igaznak kellett tekinteni minden aláírt papírt és minden bemutatkozást. Persze ott maradt egyetlen tényező, az, hogy rasetsu volt; de az inkább tűnt magánügynek, amit elrejtett a barátok elől is, mert nem tartozott rájuk, mint tényleges hazugságnak. Nem jelentette ki, hogy ember, nem fogalmazta meg senki szemébe nézve a valóság ellentétét. Vajon lehetséges egyáltalán, hogy valaki elfelejtsen hazudni? Biztos volt benne, hogy nem, hogy még mindig ugyanolyan komolyan, ugyanolyan higgadtan tudná elhitetni, ami nem igaz. Éppen ezért nem kételkedett abban, hogy megtalálja a módját, hogy kerülje el, hogy az emlékművet politikai provokációnak értelmezzék.

Finoman kitapogatva a hazugság határvidékét, rá kellett bukkannia a féligazságok tökéletes egyensúlyára. Minden információnak ott kellett lennie, de olyan mélyre rejtve a sorok között, hogy aki nem ismeri, aki nem keresi elég ügyesen az ne is vegye észre. A Shinsengumi szó nem szerepelt a papírokon, egyszer sem, hiszen úgy vonzotta volna a tekintetet, mint a sötét éjszakában a szentjánosbogár pislákoló fénye, de akadt rá száz jól hangzó és kifejező szinonima, amelyeket aggodalom nélkül papírra vethetett. Nem hangsúlyozta különösebben a Boshin háborút, elhomályosította a részleteket, mintha a ráfröccsent víztől szétfolyna a friss tinta. Nem csak utolsó hazugságainak egyikeként jutott eszébe pont a név kérdése, hanem erről a féligazságokkal játszó cselről is. Emlékezett arra a napra, amikor elhagyva a Császári Sír Őrzőinek főhadiszállását visszatért a Shinsengumihoz, és pontosan tudta (ami azt illeti, Hijikata is, annak ellenére, hogy mire kérte), hogy a szigorú szabályzatuk második pontja vonatkozott a szervezet elhagyására és a hozzá való visszatérésre. A büntetések terén nem volt nagy a változatosság, és akkor – lévén, hogy nem fűződött hozzá semmilyen személyes feladat érzete – tudta, hogy ha választhatott volna a hasa felvágása és az Élet Vize között, habozás nélkül nyúlt volna a tőrért. Amikor újra átlépett a Nishi Honganji templom küszöbén, tisztában volt vele, lehetséges, hogy az életébe kerül. Azt a féligazságot, ami végül megmentette, Hijikata találta ki... valószínűleg töprengett rajta egy ideig, miután rá osztotta a kém hálátlan szerepét. Yamaguchiként jegyezték be. Mindenki tudta ki az, és mindenki Saitonak szólította, csak a papírokon változott meg. Akkor a Shinsengumi, aminek egész szigorú rendszere azért jött létre, hogy ne lehessen szégyent hozni a nevére, hogy ne lehessen kicselezni, keresett saját szövedékén egy kiskaput érte. Most ő próbált az emberi figyelem és a változó jogrendszer hiányosságaival élni a Shinsengumiért. Bizonyos szempontból így viszonozta a szívességet.

Sagawa jellemzően nagyon jól szórakozott, amikor beleolvasott a nyilatkozatokba és kérvényekbe. Eleve meglehetősen nyílt egyéniség volt, nem zavartatta magát, ha ki kellett fejeznie a vidámságát, de Saito még sosem hallotta olyan furcsán, szörcsögve nevetni, mint akkor. Alapvetően nem mutatta meg a papírmunkáját senkinek, a lapok csak rövid időt töltöttek az asztalán, és ha hátrahagyta őket, akkor is rájuk zárta a fiókot, hogy az irodában tartózkodó, esetleg kíváncsiskodó kollégáinak ne támadjon kedvük beléjük pillantani. Ez ugyanúgy vonatkozott a rendőrségi iratokra, mint az ezekhez hasonló, személyesebb jellegűekre. A férfiben azonban már megbízott annyira, hogy ne zavarja, amikor átfutja a papírokat. Bizonyos esetekben még tanácsot is kért tőle... ő megtalálta a hiányosságokat a jogrendszerben, és a fogalmazásmódban, Sagawa pedig segített kiválasztani azokat az embereket, akiknek a figyelme nem akasztotta meg a folyamatot. Végül március vége felé, azokban a kellemes napokban, mikor még a magnóliák sem virágoztak el, a kezébe került minden engedély. Igazából csak akkor hitte el, hogy sikerült átverekedniük magukat a törvények káoszán, amikor a tényleges munkálatok is kezdetüket vették Itabashiban. Sagawa egyszer-egyszer elkísérte, de sosem maradt sokáig. Hiába volt Aizun keresztül egyfajta közvetett kapcsolata a hellyel, és amit képviselt, ez nem vált elég személyessé ahhoz, hogy saját érdekének tekinthesse a munkát, sajátjainak érezze a múlt összefonódó szálait. Nem számított egészen kívülállónak, de nem is vált valóban részévé az eseményeknek. Saito ezt átlátta, és éppen ezért volt még hálásabb a férfinek, amiért akkor is számíthatott a segítségére, ha csak egy kínos, értetlen érzést adhat cserébe. Matsumoto csak ritkán jelent meg, de Shinpachival ebben az időszakban találkozott a legtöbbet.