Nyomok a hóban (HIÁTUS)

15. fejezet

A találkozást követő este Sagawa ismét felkereste Saitot, aki először látványosan nem reagált a szoba ajtajában álló régi ismerős alakjára. A férfi felismerte a cselekménysort, így nem is zavarta... megállt, és várt, ahogy illett. Saito olajat csepegtetett egy darab vászonra, majd a markolatnál a katana pengéjére illesztette, és végighúzta rajta. A műveletet megismételte néhányszor, az olaj vékony réteget alkotott a tiszta fémen, a férfi pedig olyan figyelemmel és tisztelettel végezte az egyszerű mozdulatot, mintha valamiféle meditatív állapotba került volna. Amikor végzett, és maga mellé helyezte az olajos vászondarabot, a kardhüvelyért nyúlt, ráhúzta a pengére, majd maga elé fektette a földre. Egy pillanatra lehunyta a szemét, koncentrált, majd a térdelő ülésből a homlokát a gyékényszőnyeghez érintve meghajolt... csak ezután állt fel, csúsztatta ismét az övébe a kardot, és pillantott a látogatója felé.

- Nem látni ma már, hogy az emberek kardot viselnek. A múltat idézi egy ilyen jelenet. Bocsáss meg, hogy megzavartalak, Saito-kun – hajtott fejet Sagawa.

- Nincs miért bocsánatot kérni.

- Mindig vigyáztál a kardodra. Aznap reggel, Aizuwakamatsu előtt mindenki tudta, hogy valószínűleg meghalunk, te még is úgy ápoltad, mintha még évtizedekig kellene ellenállnia a rozsdának.

- A kard egy a lélekkel. Senki nem teheti meg, hogy kevésbé vigyáz a lelkére, csak azért, mert kevés az ideje.

Sagawa arcán furcsa félmosoly futott át, mintha alig hinné el az ódivatú szavakat... mintha nem illenének ebbe a korba, akárki szájából is hangozzanak el, de azért mégis jó volna őket hallani. Néhány pillanatig uralomra is tört a csend, ahogy a két férfi mozdulatlanul állt, majd egy rövid kérdés törte meg.

- Mikor indultok vissza Tonamiba? – szólalt meg Sagawa, elkanyarodva a témától.

- Már holnap – érkezett a válasz. – Kataharu-sama nem kíván a szükségesnél többet a fővárosban időzni.

Meg is lehetett érteni. A meghozott döntések, a tárgyalások eredményei olyanná tették a Tokióban töltött napokat, mintha egy vesztésre álló, majd el is bukott csata pillanatai volnának. És ahol vereség emléke él, ott a sereg vezére nem jár szívesen.

- De ma este még lenne időd, ha meghívnálak egy italra, nem igaz? – Sagawa ismét mosolygott.

- Nem hinném, hogy...

- Ne keress kifogásokat, nem vall rád – Saito némaságát hallva a férfi még kiegészített a szavait egy gondolattal. – Kevesekkel találkozom, akikkel régen együtt harcoltam.

Saito fáradtan legyintett, majd felelt:

- Engedélyt kérek, hogy egy rövid időre távozhassak.

***

Sagawa az asztalon könyökölve, kissé morogva idézte fel a három évvel korábban történteket... a hangsúlyozása és a kéztartása nehézzé tette a melankólia és az unalom megkülönböztetését a szavaiban... néhol úgy érződött, nem is érdeklik igazán az elmondottak, néha pedig egészen elkeseredetté váltak a szavai.

- Ami engem illet, a csapataim közel voltak a kastélyhoz, ezt tudod. A kapituláció előtt nem veszítettünk sok embert, utána is legtöbben meg tudtuk húzni magunkat az amnesztiarendeletig – nyelt egyet, majd leejtette a kezét, és lehúzta róla a fehér kesztyűt. - Ezután jöttem Tokióba, és itt ragadtam. A rendőrségnél könnyű munkát találni, és becsülik a képzettséget – megállt. – A te osztagod viszont elől volt. Azt hallottam, mindenkit lemészároltak...