Nyomok a hóban (HIÁTUS)

21. fejezet

A férfit valószínűleg éjszaka ölték meg, miközben hazafelé tartott. Még nem lehetett éjfél, ahhoz túl korán indult el, de már elég későre járt, hogy ne fedezzék fel azonnal a merényletet. Valószínűleg nem is mozdították el, míg a rendőrség kiérkezett. Esett az eső, így a ruhájába belemosódott a vér, a haja nedves lett, az arca pedig belenyomódott a sárba.

Saito ilyen időben érezte, hogy az egyenruha vastag, sűrű szövésű kabátja, és a harcban csak hátrányt jelentő sapka legalább valamiben jó szolgálatot tesz. Először még nem hajolt le az alakhoz, nem fordította a hátára, hanem nézte azt a groteszk állapotot, amiben a férfi megmerevedett, megfigyelve az apró részleteket... a kezében kard volt, szokatlan részlet, de nem lehetetlen, hogy ő is valamilyen engedéllyel bírt, ebben az esetben testőr, vagy katona lehetett. Életkorát tekintve nem lehetett túl idős, negyvenes éveit taposhatta, alkata szögletes, válla széles.

Nem sok rendőrt küldtek ki, ennek talán pont az időjárás zordsága volt az oka, de ott volt a fiatal, forrófejű Nakamura, akinek már csak sárgás folt maradt a szeme alatt a korábbi monokliból, és egy másik, hasonló korú társa, továbbá Sagawa, és az osztagából további két ember. A férfi kellemetlenül megborzongva az esőben figyelte, ahogy Saito tekintete végigsiklik a testen, majd azt is, ahogy lehajolt, és kesztyűbe bújtatott keze végigfutott a ruhán esett véres szakadás felett. Ő maga is lehajolt, és még azelőtt hátára fordította az áldozatot, hogy Saito mozdulhatott volna, végigtapogatva a férfi ruhájának zsebeit, hamarosan rátalálva az erszényére. Nála maradt a pénz, pedig nem rejtette nagyon.

- Ez nem rablás volt – közölte komoran. Saito nem válaszolt, továbbra is a seb kötötte le a figyelmét, a harmadik és negyedik borda közé érkezett pontos szúrás. A penge átsiklott a csontok között, és gyorsan végzett a férfivel.

- Akkor mi? - kérdezte ezúttal Nakamura. – Annál nincs is rosszabb, ha olyasvalaki a gyilkos, aki kedvtelésből...

- Aki kedvtelésből öl, az nem így teszi, és semmiképp nem áll meg egynél. – Saito bal keze, amit korábban végigfuttatott a szúrás nyoma felett most ökölbe szorult. Az eltelt idő ellenére még élénken éltek benne a Bakumatsu napjainak emlékei, fel tudta idézni Kiotó véres jeleneteit, és leginkább ebből eredt a meggyőződése, hogy képes megkülönböztetni a szándékokat a kardcsapások mögött.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, elképzelve az apró részleteket. A megtámadottnak volt lehetősége kardot rántani, és a szúrást tökéletesen szemből kapta, pontosan... tehát a gyilkos a szemébe akart nézni. A seb pontossága utalt a képzettségre, és az illető alighanem tervezett... akkor hajtotta végre a támadást, amikor senki nem járt az utcán, kettesben maradhatott az áldozattal.

- Erre személyes oka volt – mondta végül, egészen halkan.

- Valamiféle bosszú? – kérdezte Sagawa, mire a férfi felemelte a fejét, és aprót biccentett.

- Talán – elhallgatott, majd néhány pillanattal később tette hozzá. – Jelenleg azonban nem vagyunk tisztában a halott kilétével sem.

Sagawa röviden bólintott, ismét megborzongva az esőben, ami már az egyenruha anyagával is kezdett megbirkózni, Saito is érezte, ahogy a vastag szövet megadja magát, és először a vállánál, majd a karjain átnedvesedik az inge is. Felegyenesedett, és látta, ahogy Nakamura kissé behúzódott a fák takarásába, hogy aztán csak morogjon, amikor egy leveleken hízott kövér esőcsepp a fejére hullott.

- Nem lesz nehéz megtudni, ki ez. – közölte végül Sagawa. – Késői órában hazafelé tartott, egészen biztosan a közelben él, talán a közelben alkalmazzák is.