Nyomok a hóban (HIÁTUS)

5. fejezet

A börtönben töltött idő alatt Saito megtanulta, hogy a rohamok erőssége az eltelt idővel egyenes arányban növekszik. Ami először elviselhetetlennek tűnt, az egy év után... nem, nem vált múló kellemetlenséggé. Borzalmas maradt, de mégis úgy érezte, könnyen átvészelte akkor. A rövid változás, hogy mozognia, cselekednie kellett, jót tett, és annyi szerencséje volt, hogy a vér iránti vágy nem állandósult. Két roham között csak akkor kezdte magát kényelmetlenül érezni, ha közvetlenül látta... ilyen szokatlan, kissé nyomasztó békében pedig az emberek ritkán sérültek meg, így nem volt rá sok esély, hogy valamilyen cselekvés közben veszti el az önkontrollt. Ugyanakkor pont a kellemes, felszabadító változás törte meg a biztonságot adó rutint. Ha nem kapsz levegőt, nyúlj a kötésért. Jobb fal mellett, a cella középvonalában. Kösd be a szád. Amíg van erőd a tudatos mozgásra, menj a hátsó sarokba. Próbálj kevésbé görnyedni. Szorítsd ökölbe a kezed. Akármennyire fáj, ne karmold meg magad, csak ront a helyzeten. Próbálj lélegezni.

Itt nem tudta bekötni a száját, és csak ekkor tudatosult benne, mennyire megnyugtatta ez a módszer. A szoba közepén megadták magukat az izmai, előre bukott, és nem tudta érdekelni, hogy milyen lehetetlen pozícióban fekszik. Még küzdött, minden fennmaradó erejét próbálta beleölni a harcba a saját teste és ösztönei ellen, de egy év egyszerűen sok volt, irreálisan, pusztítóan sok. Tudta, hogy meg fog törni. Ismerte magát annyira, hogy lassan, gondolatban megérezze a határait... Heisuke azt mondta, azt is lehet érezni, amikor közel a vég, amikor kimerített minden tartalékot, és ez sokkal egyértelműbb volt annál. Egyszerűen csak... tudta, hogy akármennyire elkeseredetten próbálkozik, nem bírja ki hang nélkül.

Nem üvöltött, nem az a tiszta hang volt, amikor az emberből kiszakad a feszültség, a fájdalom, sokkal inkább az az átmenet nyögés és kiáltás között, mikor a torokban reked a hang. Nem tudta, hallotta-e valaki. Kívánta volna, hogy ne... vagy ha meg is hallják, ne jöjjön be senki, hogy reggelig kitalálhasson valami jól hangzó mesét, amit aztán rezzenéstelen tekintettel mond el, de ostoba, hiú remény volt. A furcsa, megakadt kiáltás köhögésre késztette, így egyszerre görnyedt össze a padlón a fájdalomtól, és a száraz köhögéstől, ami normális esetben kaparta volna a torkát, de ezúttal meg sem érezte.

Az ajtó túloldalán volt valaki. Talán beszélt is, de a hallása olyan mértékig kiesett ilyenkor, hogy halk motozásnak tűntek a lépések, érthetetlen suttogásnak a szavak. De a kiélesedett szaglás tökéletesen jelezte, van ott valaki. Azután, hogy korábban már megérezte, nem bírja ki, Saito most azt is tudta, hogy sarokba szorult. Azt sem értette, mit kérdezett az illető, már ha kérdés volt egyáltalán... ha tudná is, ha el is jutna az agyáig, nem lenne ereje rendesen válaszolni, artikulálatlanul zuhannának ki belőle a szavak, és a bolond is érezné, hogy baj van. Pokolian szerencsétlennek érezte magát, amiért meg tudott birkózni a hadifogság minden nehézségével, de barátok házában nem volt ereje fenntartani az álcáját. Nem válaszolt, és alig érzékelte, hogy félretolták az ajtót.

Az illető a szobába lépve megtorpant, az izmai megfeszültek, pont úgy, mintha legszívesebben elfutna, de végül nem mozdult, csak állt az ajtóban, némán, tágra nyílt szemekkel. Saito nehezen, de felemelte a fejét, hogy lássa az arcát. A lány volt az, Sada, akit vagy a döbbent kíváncsiság, vagy az életösztön részleges hiánya késztetett arra, hogy ne mozduljon. Akármelyik is, Saito hálás volt érte, mert kapott egy lehetőséget, hogy viszonylag zárt környezeten belül tartsa a titkait. Amikor a lány mozdult volna, a férfi megrázta a fejét. Ne. Kérlek ne csináld. Sada hátranyúlt, és behúzta az ajtót, aztán várt. Még beletelt egy kis időbe, míg a roham elengedte Saitót, aki először szaggatottan vette a levegőt, aztán lassan, ahogy megtelt oxigénnel a tüdeje, képessé vált felülni. Sada térdelő helyzetben ült, sötét szemeiben erős hitetlenség, kevés félelem, és némi érdeklődés tükröződött. Saito sok mindenre számított... hogy rázúdítja a kérdéseket, amiknek a felére sem tudja a választ. Hogy dühös lesz, hogy úgy véli majd, egy szörnyeteget fogadtak be, de a lány csak kissé félrebillentette a fejét, és úgy szólalt meg, erős éllel a hangjában.