Nyomok a hóban (HIÁTUS)

25. fejezet

1876 márciusának elején, mikor a tél tavaszba fordult, az utolsó hó után maradt tócsák is elillantak az utakról, melegebbé váltak a nap sugarai, rövidebbé az éjszakák, és kibontották szirmaikat az első fehér, halványrózsaszín és lila virágok, Shinoda Yaso csendesen elhunyt Tonamiban. Évek gyengélkedését zárta le az az este, mikor fáradtan lehunyta a szemét, és nem is nyitotta ki többet, mégis meglepetésként ért mindenkit. A nő különös ereje és látásmódja elérte, hogy könnyen elhitték róla, akár felülkerekedhet a gyenge szívén is.

De a betegség alattomos kígyóként mélyen a bőr alól támadott, és ilyenkor a bátorság és az akarat nem mindig bizonyult elégnek. Túl jól, túl taktikusan gyengítette meg a védelmi vonalakat, míg végül csak a kegyelemdöfés kellett. Saito végignézte már egyszer, így sajnos ismerte ezt a csalásokkal telt, igazságtalan, sötét háborút. Kurasawa levelében ezúttal nyoma sem volt a korábbi könnyed stílusnak, még az ecsetvonások is, ahogy megformálta az írásjeleket, mintha elmosódottabbnak tűntek volna, figyelmetlenebbnek. Noha lassan két év telt el azóta, hogy elváltak, és Saito továbbra sem érzett kétséget a döntése kapcsán, sőt, a hosszú idő még a bűntudat fájdalmát is enyhítette – lassanként győzte meg, hogy hagyja nyugodni a férfit, míg végül olyan messzire zavarta tőle, hogy azt hitte, nem is létezik – a gyász mégis felemás súlyként nehezedett a lelkére. A nő sokáig a társa volt, és segített neki partra vergődni, mikor a napok hullámzása túl hevessé vált. Az érzések múlandósága, lassú feloldódása nem jelentett egyet az elfelejtésükkel, vagy a fontosságuk tagadásával, és a házastársi kapcsolat, a szerelem elmúlását sem lehetett azonosnak nevezni a kezdeti kölcsönös megbecsülés és tisztelet végével. Ezért az egyik szobát a házban a szantálfa illata lengte be, a meggyújtott füstölők miatt, amik előtt fejet hajtva, néma, gondolt imát mondhattak a halott lelkéért. Egy-egy ilyen lehunyt szemmel, összeérintett kezekkel küldött fohász után pedig úgy hatott, mintha az a tömény, kaotikus illat beivódna a falak rostjaiba, és a ruháik anyagába is, mert Saito néha azon kapta magát, hogy nap közben is magán érzi.

Tokio maga is gyászolt, nem csak, ahogy a férje életének egy meghatározó alakját illik, sokkal inkább úgy, ahogy egy régi barátot. Yasoval sosem érezte, hogy riválisok lennének, az idő, a tér, a döntéseik választották el őket egymástól és ettől a hálátlan konfliktustól. A főváros és Tonami, A Meiji kor sodrása és 1871 zavaros, meghatározhatatlan napjai, amelyek még sehová nem tartoztak igazán. Más-más ponton kapcsolódtak ugyanannak a férfinek az életébe, végül sok szempontból azonos szerepet nyerve benne, és közben érintették egymásét is, de ebben az érintésben nem volt durvaság és rosszindulat. A levél sötét szövege benne először azokat a napokat idézte fel, mikor az iskola még nem állt, és néhány nyári napon a nővel együtt nevetve valami egyszerű kis tréfán, kiültek a kertbe. Emlékezett még arra a kis vörösbegyre is, amelyik gyakran beszédült a megzabolázhatatlan lombozatú, alacsony fák ágai közé, és egyszerű, gyenge kis dalának jellegzetes motívumait még utána is lehetett fütyülni, ha az ember elég ügyes volt. Neki személy szerint sosem sikerült, de emlékezett rá, hogy Yaso egyszer eltalálta a megfelelő ritmust és hangokat. Az ő apró baráti játékai és Saito mély emlékei elérték, hogy a szantálfaillatú füst két független gyász fátyolos szürkeségét sodorja magával és oszlassa szét, amelyek azonban mégis egyfajta közös, melankolikus harmóniában egyesültek.

A gyász nehéz aromájához pedig bizonyos szempontból túl jól illettek az emlékmű tervezésének előkészületei. Az új gyásszal egybeforrt a régi felidézése. A férfi észben tartotta Sagawa javaslatait, nem számolhatnak túl forgalmas környékre, nem helyezhetik túlságosan a belvárosba. Ezt még csak nem is bánta, és biztos volt abban is, hogy Shinpachi is egyetért majd vele. Egy síremlékhez sokkal jobban illett a csendes nyugalom, mint a nap mint nap tömegek által taposott széles utcák zaja. Puskaropogás, és elfeledett fények sodorták ki a felidézetteket a világból, de éppen ezért járt nekik ez a néma béke. A végső ötlet alapját sok szempontból Tokio szolgáltatta, egy közös vacsorájuk során, amikor két evőpálcika közé csippentve egy adag rizst, felvetette az északi területek kicsi, de annál rendezettebb parkjait. Mikor Saito megérkezett a fővárosba, többször is előfordult, hogy egy-egy ilyen helyen találkoztak, a férfi ugyanis éppolyan megszállottsággal kutatta azokat a foltokat, ahol rövid nyugalom által megerősítheti a szívét, ahogy Sagawa újra és újra kiutazott a vasútállomáshoz. A naplemente előtti utolsó, narancsból szürkébe forduló órákban pedig általában csak kevesen fordultak meg ezekben a parkokban, anya a gyermekével, vagy egy napi teendőiben megfáradt diák.