Nyomok a hóban (HIÁTUS)

13. fejezet

A nyár napjai elképesztő sebességgel, és kínzó forrósággal száguldottak, amiken alig enyhítettek a levegőt párával nehezítő záporok. Az augusztus mondhatni a megváltás ígéretét hozta a július perzselő tüze után... még fülledt volt az idő, nyomott a levegő, de már nem égetett, csupán fárasztotta kissé a település lakosait. Kataharu indulásának időpontját későn tűzték ki, talán a nehezen tűrhető időjárás miatt is, ami alighanem megnehezítette volna az utazást... zavaróan későn, de a katonáknak még így is volt lehetősége felkészülni, és többek között ez okozta Kurasawa döbbent szavait, miközben a terasz árnyékában, szakés csészével a kezében hallgatta Saitót.

- Még mindig furcsa számomra, hogy elsőként az én engedélyemet kéred... még furcsább, hogy közvetlenül az utazásod előtti napokban gondolkodsz – jegyezte meg, miután a fiatalabb férfi végzett a mondandójával. Letette a csészét a fára, és párszor végigfuttatta az ujját a karimáján egészen szórakozottan. – Nem hiszem, hogy először hozzám illik fordulnod.

- Még szinte gyermek voltam, mikor eldobtam magamtól apám nevét, hogy a szégyenem ne kötődjön hozzá – felelte Saito. Ez igaz volt... még a tizennyolcadik életévét sem töltötte be, mikor megszűnt Yamaguchi Hajimének lenni, és később, mikor ismét Yamaguchiként mutatkozott be valahol, már nem azt a régi személyazonosságot vette magára. A Shinsengumi kapitányának álneveként még a Yamaguchi vezetéknév is más volt. – Mivel a családom elérhetetlen távolságban van tőlem, a szállásadóm felé van a legtöbb kötelezettségem.

Kurasawa az arcához nyúlt, kissé aggodalmasan, jellegzetes mozdulattak megdörzsölte az orrnyergét, mielőtt ismét Saitóra nézett, ezúttal már lassan, mintegy gondoskodóan elmosolyodott. A fiatalabb férfi arcán a mosolyt látva pillanatnyi, furcsa értetlenség suhant át, mielőtt visszatért volna szokott nyugalmához.

- Remélem, pusztán a formalitások miatt kérsz tőlem engedélyt, és nem feltételezed, hogy a boldogságod útjába kívánok állni.

- Yaso és én érthető okokból kevés formalitást tarthatunk be. Ezekhez viszont szeretnék ragaszkodni.

- Szegény Naizónak sincs már lehetősége áldását adni... - Kurasawa tekintete egy rövid ideig a távolba révedt, mintha egy régi emléket idézne fel. – Téged ismerve kerülnéd a nagy ünneplést.

- A házasság csupán két ember szövetsége...

- Az ünneplés viszont hála az őket körülvevőknek. A szülőknek, akik felneveltek, a barátoknak, akik támogattak – nem érkezett válasz. – Nem kívánlak rávenni semmire... mondtam, hogy furcsának találom, hogy rögtön az utazásod előtt tervezel házasodni, ilyen rövid idő alatt nem is lenne esély nagyobb társaság összehívására. De még a legkisebb ceremónia költségei is komolyak, így...

- Nem fogadhatom el a támogatást – a férfi kicsit talán túl gyorsan vágott közbe. – Egy élet is kevés, hogy törlesszem az adósságom feléd.

- Ne beszélj bolondokat. Nem várok tőled elszámolást, ezt jól tudod. Elégszer megmondtam már.

- A becsületemmel viszont el kell számolnom.

Egy pillanatig csend volt, majd Kurasawa a térdére támaszkodott, és lassan felállt, és lepillantva a férfire szólalt meg ismét.

- A becsületeddel számolj el. De ne tagadd meg tőlem, hogy kifejezzem az örömet, amit az egymásra találásotok miatt érzek. Állom az esküvő költségeit. És amíg elfogadjátok, itt van hely számotokra.