Nyomok a hóban (HIÁTUS)

18. fejezet

Saito kezdetben erős ellenérzésekkel viseltetett aziránt, hogy Ueda Shichiro házába költözzenek. Az ajánlatot maga a férfi tette, miután tudomást szerzett Yaso rosszulléteiről... könnyebben és gyorsabban elérhette az orvost, és az iskola is közelebb volt az otthonához. Minthogy a nő kategorikusan kijelentette, a néha jelentkező szapora szívverés nem fogja meggátolni a mindennapi teendők elvégzésében, ezeket a terheket kellett finoman, apró részletekben csökkenteni. Ueda javaslata ilyen szempontból érthető és jóindulatú ajánlat volt, ám a halk megjegyzésekbe bújtatott gúny mégis bántotta a férfi fülét, és az este folyamán, mikor Yasoval hosszan elbeszélgettek a költözésről, meg is jegyezte a nőnek.

- Barátnak tartozni is szégyen. De köztem és Ueda-san között még árnyéka sincs meg a bizalomnak, ami ahhoz kéne, hogy a becsületemet a kezébe helyezzem. – a megszokott térdelő ülésben helyezkedett el most is a padlón, megdöbbentően kényelmetlen pozícióban, és fél kézzel összehúzta magán a vállára terített haorit. Az 1873-as év elején a téli napok nem bizonyultak annyira dermesztőnek, de hideg volt, odakint is megmaradt egy vékony réteg hó.

Yaso kihúzta a hajtűt a frizurájából, és a sötétbarna fürtök nehezen a vállára hullottak. A fésűért nyúlt, hogy szétválassza a szálakat, és csendesen a tükörbe nézett... pár pillanatig csak követte hasonmásának az övéhez oly hasonló mozdulatait, majd felemelte a fejét, és a férfi irányába pillantott.

- Én nem kényszeríteném rád. Nincs komoly bajom, legfeljebb praktikus okokból...

- Ostobaság lenne nem komolyan venni.

- Ne ragadj ki szavakat a mondandómból. – érkezett a gyors válasz. – Az orvos is megmondta, nem súlyos az állapotom. Ueda-san sokáig pártfogolt, és jóban van Kurasawa-sannal is, az esküvőnket is jóváhagyta, így akármilyen feszült a viszonyotok, nem lehet annyira haragos, mint gondolod. Természetesen aggódik, és segítséget akar nyújtani, de ez nem jelenti, hogy nekünk kötelező elfogadni.

- De kellemesebbnek találnád?

- Évekig ott éltem. Természetesen... kicsit olyan lenne, mint hazatérni. De nem akarok konfliktusokat szítani.

Saito röviden bólintott, és Yaso arcán látszott, képtelen értelmezni ezt a gesztust... egyszerűen a tudomásul vételről tanúskodik, vagy már arról is hírt ad, hogy a férfi meghozta a döntését. És ha ez utóbbi, miféle döntésről van szó? Azonban nem kérdezett, úgy érezte, nem számít... a szavai őszinték voltak, kellemesnek, de nem szükségesnek talált egy hasonló költözést. Mikor azonban másnap Ueda felkereste a házat a válaszért, Saito elfogadta az ajánlatot, és köszönetet mondott érte. A férfi némán nyugtázta a választ, nem fejezett ki sem örömet, sem csalódottságot, nem mutatta nyomát meglepetésnek, vagy egyetértésnek sem. Yaso viszont később, a nap folyamán beszélt vele, ekkor Saito nem volt jelen, és csak estefelé tudta meg a feleségétől a dialógus tartalmát... a férfi határozottan megkönnyebbült, és később, mikor Kurasawa is csatlakozott hozzájuk, ő ugyancsak egyetértett, hogy a helyes döntést hozták. Saito még az utolsó napokban, amiket pártfogója házában töltött, átgondolta, miben változtat majd a napjai menetén a költözés... nem jelentett komoly különbséget, de jelentősen rövidíthetett az útvonalon, ami be kellett járnia, így esténként biztosra vette, hogy korábban ér majd haza.

Végül február 10-én hagyták el Kurasawa házát. Ekkor olvadt el a hó, így legalább az ezerszer megtaposott, fagyos, fehér páncéllá tömörödött egykori takaró nem nehezítette a haladást. Természetesen sár volt, de míg a nedvesség is felszárad, ha megtette volna egyáltalán tavasz előtt, az túl sok várakozást jelentett volna. Kurasawa Saito vállára tette a kezét, azzal az atyáskodó mozdulattal, ami gyakran bosszantotta a férfit, és elmosolyodott.