Nyomok a hóban (HIÁTUS)

22. fejezet

Sagawa, amikor kérdezett, gyakran hagyatkozott jegyzetekre. Nem a memóriájával volt a gond, sokkal inkább a koncentrációjával; ha elragadta egy beszélgetés hangulata, dinamikája, egyszerűen elfelejtette dominálni a társalgást. Ez normális körülmények között kellemes beszélgetőpartnerré tette, könnyednek és rugalmasnak hatott miatta, de amikor rendőrségi ügyben kellett kikérdeznie valakit, akkor meggyűlt a baja e tulajdonságával. Jobb esetben megtorpant az ösztönös válasz előtt, megvakarta a tarkóját, és igyekezett felidézni, mit is kellene megtudnia a másiktól, rosszabb esetben pedig csak a feladata elvégzése után döbbent rá, mennyi minden nem jutott eszébe.

Szerencsére a gyakorlati érzéke remekül pótolta az ehhez hasonló koncentrációs problémákat... egyszerűen összeírta az alapvető gondolatokat. Mielőtt Saito elindult volna a hercegnőhöz, beszélt vele egy keveset a feltételezéseiről... elsősorban arról, hogy a gyilkosság hátterében személyes indokok álltak. Nem szívesen jelent meg Sanada megözvegyült felesége mellett azzal a felvetéssel, hogy egy régi ismerős, vagy barát is állhat a történtek hátterében, de tudta, hogy ki kell puhatolnia. Magában megállapította, hogy az elmúlt napok eseményeiről is érdeklődik majd - ezt tulajdonképpen csak megjegyzésként jegyezte fel, inkább az intuíciója sugallta, hogy nem csak a haláleset előtti események rejthetnek nyomokat.

Saito maga szinte azonnal elvégezhette a saját feladatát, és felkereshette a hercegnőt, Sagawa helyzete a családdal, amit önként vállalt, jóval nehezebb volt. Az érzelmek hevessége nehezítette az emlékezést, így sokkal nagyobb eséllyel derített ki hasznos információt néhány napos csúsztatással, ami azonban magába foglalta annak kockázatát, hogy az elkövető addigra kicsúszik a kezeik közül. Ez idegessé is tette, miközben felépítette a kikérdezés rendszerét. Úgy döntött, hagyja, hadd menjen haza az édesanya és a kislány, másnap délután pedig felkeresi őket.

Pont akkor indult el, mikor feltámadt a szél, és megtépte a fák ágait; az egyik társa meg is jegyezte, hogy biztosan azért választotta pont ezt az időt, mert kiváló alkalmat találhat rá, hogy elveszítse a gyűlölt rendőri sapkát. Sagawa jóízűen nevetett a dolgon, majd röviden felelt:

- Na, azt valóban nem bánnám, ha elvinné a szél!

Egy pillanatra még fel is merült benne, hogy a fején hagyja, amolyan "hátha tényleg megtörténik" alapon, de végül levette, és csak azt köszönte meg az őszi időjárásnak, hogy nem kell viselnie, amíg rövid úton eléri az özvegy házát. A gyilkosság éjszakája óta nem esett újra az eső, így az utak már szárazak voltak, noha az ég szürkesége nem tűnt bíztatónak. Sagawa optimizmusa azonban elég erősnek bizonyult, hogy egyszer se tekintsen fel a felhőkre, és bízzon a szerencséjében, hogy elkerüli a zivatar.

Sanada felesége természetes előzékenységet mutatott irányában, de a mozdulatainak tétovaságában látszott a férje elvesztésének fájdalma. Szép arcú asszony volt, fiatalabb korában, mielőtt hozzáment volna a férfihez, alighanem többek figyelmét is felkeltette. A kislánya a teraszon ült, a lábát lógatta, és halkan dúdolt. A nő küldte ki, mikor Sagawa megérkezett, úgy vélte, egy nyolc éves gyermek aligha tud olyat, ami a rendőr hasznára válhat, és nem akarta tovább mélyíteni a közelmúlt tragédiáinak fájdalmát. A férfi tudta, a gyermek így is sejti az érkezésének okát. Ilyen idősen bolond lenne, ha nem sejtené.

- Kissé szétszórt vagyok, tudom - szólalt meg a nő, ahogy belépett a szobába, és letette a férfi elé a teát. A papírfalakon kellemes hangulatot árasztó cseresznyevirág minta terpeszkedett az ágak között megbújva daloló apró madarakkal, és a tea kellemesen kesernyés illata furcsán befogadóvá varázsolta a melankóliával átitatott helyiséget.