BTS and I ¦BEFEJEZVE¦

~~~11.rész~~~

Csak állunk egymással szemben és egyikünk sem szól egy szót sem. Már nekem sem kell sok és elsírom magam. Olyan szinten bűntudatom van. Pedig semmit nem tettem. De mégis annyira... Hát, hogy is mondjam... Nehéz. Kook egyszercsak gondol egyet és semmi előjel nélkül megfordul és kisétál az ajtón.

-Kérlek... Bocsáss meg...- suttogom elhaló hangon és az ágyamra huppanok.

Könnyeim utat törnek maguknak és patakként ömlenek le az arcomon. Az amúgyis darabokra tört, pillanatragasztóval összeragasztott szívem most még kisebb darabokra tört. Még a homokszemcséknél is kisebb darabokra amit úgyérzem mintha egy porszívó felszívta volna. Talán feleslegesnek gondolta, hogy ottlegyen és piszkítsa az amúgyis romokban heverő életem...

Kopogtatnak az ajtón de nem törődöm vele. Az lassan kinyílik és Hope lép be rajta. Konkrétan máskor tényleg ő lenne a Remény számomra... De most...

-Baj van? Mi történt?- kérdezi az ajtóban állva.- Bejöhetek?

-Ne haragudj Hope... De most egy kicsit... Egyedül szeretnék lenni... Ha nem bánod...- nézek fel rá könnyes szemeimmel mire csak bólint egyet és elhagyja a szobámat.

Amint ezt megteszi azonnal felállok és kutakodni kezdek. Az összes fiókomat kihúzom és mindenhonnan leverek mindent. Hogy mit keresek? Egy kulcsot. Hogy minek a kulcsát? Egy ajtónak. Ami ilyen időkre van és csakis nekem van hozzá kulcsom. Meg is találom a kis rézkulcsot amivel a kezembe kimegyek a szobámból. Najó inkább kitöröm a szobaajtómat és szinte rohanok a folyosó végében lévő ajtóhoz. A kulcs nem megy bele rögtön a kulcslyukba ezért amíg ott szerencsétlenkedek az ajtóban valaki a frászt hozza rám.

-Mit csinálsz?- kérdezi kétségbeesetten Yoongi mikor látja hogy szinte betöröm az ajtót.

-Semmit...- felelem és becsapom magam után az ajtót így elzárom magam a külvilágtól.

Ez egy kicsit kisebb szoba mint az enyém. Egyetlen ablak van rajta amin a redőny le van húzva. Odasétálok immáron nyugodtabban az ablakhoz és felhúzom a fehér réteget ami a fény bejutását akadályozta. Félhomályba burkolózik a szoba. A falak mellett könyvespolcok sorakoznak amelyeken egy-egy eltévedt könyv és régi fotó van elveszve. A tér közepén van egy nagyobb tárgy ami miatt ez az egész szoba a (volt) szívem csücske még a mai napig is. A nagy tárgyat egy fehér lepedő fedi. Két kezemmel rámarkolok a textilre és egy rántással a földre száműzöm azt. Az összes por ami a szobában eddig pihent az most felszállt ami miatt köhintenem kell egyet-kettőt.

Hogy mi ez a tárgy? Egy zongora. A zongorám. A zongoránk...

A fekete-fehér billentyűkön végighúzom ujjaimat. Minden hang amit kiad magából egy-egy emléket hoz elő. Jót és rosszat egyaránt. Szemeimet lehunyva engedem ahogy az itt történtek újra birtokba vegyék a testem. Nevetés, könnyek, szeretet, boldogság és szomorúság. Minden...

Leülök a zongora elé és ujjaimat ráhelyezem amik egy random dallamot kezdenek el játszani. Ám ez a "random dallam" nekem mégis sokat jelent. De valami hiányzik... Egyedül játszom a régen sokat használt hangszeren. Egyedül vezetem rajta ujjaimat. Egyedül ülök a zongora előtt ahol régen Együtt foglaltunk helyet. Egyedül érzem magam, és Egyedül is vagyok. Egyedül kell eljátszanom a dalt amit máskor mindig Ketten, Együtt játszottunk...

Kezeim megállás nélkül ugyanazt az egy begyakorolt dalt játsszák el már vagy századjára. De még nem unom.

Egyszercsak meghallom ugyanazt a dallamot amit én játsszom, csak kicsit magasabban. Jobb oldalamra pillantva Yoongit látom meg aki kezeimet és sajátjait nézve próbálja leutánozni azt a dallamot amit én is játszom.