BTS and I ¦BEFEJEZVE¦

~~~9.rész~~~

A hideg csempén ülve zokogom. Csak folynak le a könnyek az arcomon. A hangokat tompán hallom. És ami a legfurcsább az az, hogy félek. Félek, hogy az előtörő emlékek miatt kárt teszek valamiben vagy valakiben tudtomon kívül. Ebben az állapotban önveszélyes vagyok. A fiúk hiába próbálnak segíteni csak előlre felé meredek a semmibe és sírok.

···Jin szemszögéből···

Amikor Mini megkérdezte, hogy mit kell elmondani kinek és mikor teljesen lefagyott az agyam és szinte gondolkodás nélkül válaszoltam azt ami a legreálisabb és abban a pillanatban a legésszerűbb volt. Igazából Nam-mal jó a kapcsolatunk. Túlságosan is jó. És félek ha ezt Mini megtudja elveszítem. Vagy mérges lesz. Vagy valami ami nem lesz éppen a legjobb. Az a baj, hogy annyi szörnyűségen ment keresztül, hogy lehet még ez is megterhelné. Mindketten nagyon fontosak az életemben. És ha elveszíteném akármelyiket abba én biztosan belehalnék. Nem akartam sem beszélni vele, sem pedig a szemébe nem akartam belenézni. Segítségért könyörgött a szemével de én makacsul oldalra fordítottam a fejem. Ne akarok a fájdalommal telített íriszeibe nézni. Az emlékei valószínűleg előjöttek. Periférikus látásom segítségével azért rajta tarthatom a szemem. Egyszer csak összerogy és a hideg csempén köt ki. Azonnal odamegyek hozzá. Szinte mellé vetődöm. Ő csak előlre felé mered a semmibe és sír. Sőt. Ömlenek a könnyei. A fiúk folyamatosan beszélnek. "Vajon mi baja?" "Úristen!" "Mini jól vagy?" és ehhez hasonló mondatok hangoznak el mogöttem.

-Csend legyen már!- emelem meg a hangom.

Erre mindenki elhalkul és csak aggódva figyelik a földön ülő húgom.

-Mini... Hallod...?- próbálkoztam hátha csinál valamit de semmi. Álla alá nyúlok és arcát magam felé fordítom.- Semmi baj... Ne sírj... Már nincs baj...- próbálkozom de még mindig semmi. Szemei nem fókuszálnak, pupillái kitágultak és csak bámul könnyáztatta szemivel.

Magamhoz ölelem és vagy ezerszer Bocsánatot suttogok fülébe. Érzem gyors szívverését ami nem nagyon akar lassabban verni így arra az elhatározásra jutok, hogy el kell vinni innen valami nyugisabb helyre. Mondjuk haza. Elengedem a zokogástól rázkódó törékeny testét és mint egy menyasszonyt felkapom a karomba és már száguldok is ki a szekrényekhez. Mint amikor kisgyerek volt ráadom a pólóját (természetesen fürdőruhára). Majd megint felkapom és elindulok vele az autóhoz. Nem törődve a többiekkel bepattanok a volán mögé és már indítanám el az autót amikor egyszerre csapódnak ki az ajtók és beülnek a többiek.

-Ugye nem akartál minket itthagyni?- kérdezi valamelyikük de nem foglalkozom ezzel a kérdéssel.

Amint becsapódnak az ajtók mint egy őrült elkezdek hazafelé hajtani. Bal kezemmel a kormányt szorongatom míg jobbal a mellettem ülő lány bal combját simogattam nyugtatás képpen. Egyszer csak rekedtes hangon szinte suttogva megszólal.

-J...Jin...- erre rákapom a tekintetem- k..kér..kérlek...- mutat le a kezemre ami combján pihen.- E...en...engedj...el... Ké..kérl...ek...- akadozott meg a hangja.

Kezem azonnal levettem lábáról. Hogy lehetek ilyen hülye?! Hiszen tudom, hogy vannak ezzel kapcsolatban rossz élményei mégis pont egy ilyen alkalommal teszem a kezemet a lábára. Mégis, hogy nem jutott eszembe, hogy ne tegyem? Amint kiszálltam a kocsiból kivettem Minit is és konkrétan betörtem a házunk ajtaját a nagy sietségben. Óvatosan letettem az ülőgarnitúrára és rohantam a konyhába egy pohár vízért. A fiúk is betessékelték magukat. Levették a kabátjukat és a cipőjüket. Na én ezt nem tettem meg. Na mindegy most nem ez a legnagyobb gondunk. Áhh... Lehet víz helyett inkább teát kellene töltenem neki. Igen. Az legalább egy kicsit megnyugtatná. Mire beérek a szobába a fiúk körbeveszik és csak sajnálkozva néztek rá.