Love Myself / Befejezett /

Első

" Szeretnék szép lenni... " Hogy mennyiszer... De mennyiszer futott át ez a gondolat a fejemben egymás után. Akármikor elhaladtam egy tükör előtt, vagy bármilyen olyan dolog előtt, amiben láthattam magamat, folyton ezekkel a gondolatokkal küzdöttem. Egy idő után már nem mertem belenézni semmibe se. Se egy tükörbe, valami visszatükröződő dologba, vagy az emberek szemébe. Mert láttam milyen szemekkel néztek rám. Láttam a tekintetükben a megvetést. Szinte hallottam a gondolataikat. Azokat a szavakat, amiket nap, mint nap megkaptam. Ilyenkor hazaérve mindig megkérdeztem anyukámtól, hogy ő milyennek látott. A válasza mindig ugyanaz volt:

- Számomra te vagy a leggyönyörűbb lány a világon.

Tudtam, hogy hazudott. Vagy csak képtelen volt elmenni azon tény felett, hogy a lánya voltam. A barátaimtól is megkérdezhettem volna ugyanezt, de nem nagyon voltak. Akik a közelemben is maradtak, mind csak a tanulással foglalkoztak. Együtt tanultunk iskola után, majd elváltak útjaink. De legalább ők nem bántottak. Se szavakkal, se tettekkel.

Sokáig éltem így az életemet. Suliba jártam, tűrtem, majd hazamentem vagy éppen beültem a könyvtárba és olvastam. Ez volt az egyetlen dolog, ami megnyugtatott. Egy helyet biztosított számomra, ahol nem kellett aggódnom. Ott ugyanis senkit nem érdekelt ki hogyan nézett ki. Úgy se egymásra figyeltek, hanem vagy a könyvekre, vagy pedig a tanulnivalójukra. Szerettem a könyvek illatát, a lapok sercegését és a szemem előtt képet öltő történeteket. Eljátszottam párszor azzal a gondolattal, hogy milyen jó is lenne egy könyvben élni, ahol magam választhattam volna ki a kinézetemet. De sajnos ez a valóvilág volt, ahol ilyesmi csoda nem létezett.

Szinte sírva kívántam, hogy legyen vége az utolsó évemnek és mehessek át egy másik suliba, hogy aztán valahogy átvészelhessem azt az utolsó három évemet. Utána pedig reménykedtem, hogy javulni fog a kinézetem. Nem lesznek miteszereim, se pattanásaim és majd olyanná válhatok, mint azok az ulzzang lányok, akiknek szinte tökéletes hófehér bőrük volt. Igen... Sokáig ebben reménykedtem. Aztán eljött az évzáró, a ballagás és egy olyan emlékkel gazdagodtam, amit ki akartam örökre törölni az emlékezetemből. Hogy soha még csak eszembe se jusson. Azok után úgy gondoltam, hogy el akarok tűnni. El, valahova nagyon messze. Emlékszem, hogy anya vigasztalt meg és vitte haza összetört lényem darabkáit. Azok után bezárkóztam a szobámba és nem jöttem ki több napon keresztül. Csak néha fogadtam el bármilyen ételt és mentem ki a mosdóba. Az sem dobott fel, mikor anya örvendezve csúsztatta be az ajtóm alatt a levelemet, amiben az állt, hogy melyik gimnáziumba vettek fel. Igazából nem érdekelt. Már nem érdekelt semmi. Anya emiatt nélkülem felbontotta a levelet és közölte velem izgatottan, hogy hova is jutottam be. Legnagyobb meglepetésemre viszont a tőlünk egy órányira lévő középiskolába nyertem felvételt. Ez anyát elgondolkoztatta arról, hogy lehet érdemes lenne már egy költözés. Születésem óta ebben a kis társasházban éltünk és soha nem is gondolkoztunk azon, hogy elmenjünk. Sok emlék kötött minket ide. De egyik nap anya mégis beállított a szobámba a laptopjával és leülve mellém az ágyamba vett rá, hogy nézzünk együtt lakásokat. Úgy érezte, hogy talán nekem is jót tenne, ha elkerülnénk erről a környékről. Nagyon hálás voltam anyának, amiért meghozta ezt a nehéz döntést az én érdekemben. Emiatt az én szívemben is felcsillant egy kis remény afelől, hogy talán ott majd más lehet. Egy új hely sokat segíthet az emberen. Szerettem volna ebben hinni.

- Két hét és kezdődik a suli. Vajon kész leszünk addigra mindennel ?! - kiáltottam anyának be a szobájába, miközben a nappaliban – egyben konyhában - pakoltam ki a dobozokat. Sok keresgélés után végül rátaláltunk egy olyan lakásra, ami elég nagynak bizonyult kettőnknek és nagyon is újépítésű volt. Nem úgy, mint az előző lakóház, amiben éltünk. Volt egy nagy nappali, aminek egyik felében a konyha volt és csak egy pult választotta el a szoba másik részétől. Két oldalt egy-egy szoba nyílt, amik a nappalinak és a konyhának a felének feleltek meg. Bőven elfért bennük egy-egy ágy, íróasztal, könyvespolc és ruhásszekrény is.