Let's not fall in love

16.

Sose gondoltam volna, hogyha az ember jól érzi magát, akkor pár hónap ilyen gyorsan elrepül az életéből. És bár az idősebbeknek egy két hónap néha fel sem tűnik, nekünk fiataloknak egyértelműen igen.

Az eddigi életem során nem igazán történtek velem olyan dolgok, amiknek örülni lehetett volna, leginkább Magyarországon. Mert bár édesanyám a világ legnagyobb szívű embere, úgy nőttem fel, hogy egy űr keletkezett bennem. Az összes óvodai és iskolai ünnepségen csak annyit láttam, hogy mindenki mellett ott áll az anyukája és az apukája, és pedig eddigi életem során soha senkinek nem mondtam még azt, hogy apa.

És bár az utóbbi időszakban szárnyaltam a boldogságtól, anya egyre jobban hiányzott. Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy rábeszéljem a kiköltözésre, hiszen majdnem felsőfokon beszéli a nyelvet és Spanyolország nyilván jobb anyagi helyzetet kínálna, mint ami otthon van. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet -e, de úgy döntöttem, hogy a legközelebbi találkozásunk alkalmával meg is említem neki. És el is értem oda, ami aggaszt.

- Még mindig nem egészen értem ezt az egészet, de te tudod. - dőltem hanyadt a kanapén.

Így két nap elteltével kezdtem megszokni ezt a nyüzsgést, ami körülöttem volt. December 23-a van, ami annyit jelent, hogy holnap szenteste. Crissel úgy egyeztünk meg, hogy nála töltöm a karácsonyt. Ez mondjuk senkit sem lepett meg, ugyanis az utóbbi egy hónapban többet voltam nála, mint otthon. Az ő családjával úgy beszélte meg az ünneplést, hogy 24.-én mindenki átjön, és közösen ünneplünk.

- Tudom, de hidd el, már nem is kell olyan sokat várnod, és megérted. - nézett rám ugyanazzal a mosolyával, amit egy hete folyamatosan látok, ha felhozom ezt a témát.

Eddig minden karácsonykor és nyáron hazautaztam anyához, viszont most azt mondta, hogy halaszthatatlan dolga akadt a kórházzal kapcsolatban, és nem lesz otthon, így azt beszéltük, hogy akkor nem megyek. Itt jött a képbe Cris, aki azt mondta, hogy ezen ne aggódjak, mert minden jó lesz. Eleinte azt hittem, hogy csak arra érti, hogy majd úgyis sokat skype-olok anyával, és hamar nyár lesz, amikor is találkozhatunk, de most már nem tudom, mit gondoljak.

- Egyébként a fát mikor kezdjük már el díszíteni? - kérdeztem meg az elmúlt fél óra alatt ezredszerre.

- Amint anya lejön Juniortól. - forgatta meg a szemeit Cris.

Oldalra fordulva mosolyogva néztem, majd felhúztam a lábaimat a kanapéra, és az ölébe feküdtem.

- Annyira szeretlek, és annyira örülök neki, hogy veled lehetek karácsonykor. Egészen idáig utáltam ezt az ünnepet, most pedig annyira várom, mint egy óvodás a délutáni játékot. - néztem fel rá mosolyogva.

- Én is nagyon szeretlek, Sarah. - nézett a szemeimbe, majd lehajolva hozzám egy csókot lehelt az ajkaimra.

Mosolyogva szippantottam be az illatát, majd szorosan magamhoz öleltem. Néha még ilyen pillanatokban is nehéz elképzelni, hogy valaki tényleg képes szeretni téged, és saját magadért, nem másért.

- Ha szeretnétek hozzáláthatunk a díszítéshez, a létrák az ajtó előtt vannak. - jelent meg Dolores. - Junior igen későn aludt el, úgyhogy néha majd felnézek rá, ha esetleg felébredne.

- Ne viccelj, majd én. Egyébként szerintem csináljuk azt, hogy esetleg ami ajándék még nincsen becsomagolva azokat idehozom, és akkor Neked nem kell a létrán mászkálnod. - néztem Cris édesanyjára mosolyogva.

- Nagyon kesves vagy Sarah, köszönöm. Kisfiam, örülök, hogy ilyen boldogok vagytok. - mosolygott Dolores Crisre. Azzal az őszinte és szeretetteljes anyai mosollyal, ahogyak csak egy ésesanya tud mosolyogni a gyermekére.