Let's not fall in love

1.

Nagy nehezen, de kinyitottam a szememet és a telefonomhoz nyúlva kikapcsoltam az ébresztőórát. Mivel ma futós napom van, nem tehettem meg, hogy szundira állítom. Pedig kifejezetten jól esett volna Chester hangjára újabb álomba merülni. Az álmok legtöbbször olyan világba repítenek el, ahol legszívesebben örökre ottmaradnál.

Halkan dúdolva álltam a fürdőszobámban, és hajamat egy laza kontyba fogtam. Arcomat megmostam hidegvízzel, és valami új 'szuperhidratáló'-val áttöröltem, majd a koszos vattát a kukába dobtam. A karórámra pillantottam, és észben tartottam, hogy még van fél órám elkészülni, ha nem akarok kicsúszni a mára tervezett időbeosztásomból. Miután minden szokásos tevékenységemet elvégeztem, visszamentem a szobámba, és kivettem a szekrényemből a futócuccaimat. Fekete Nike futócipő kék mintázattal. Szintén fekete és szintén Nike, térd fölé érő futónadrág, valamint egy fekete sportmelltartó és egy zipzáros futófelső. Olyasmi, mint egy kardigán, csak rajta van egy fehér pipa. Azt hiszem enyhén Nike mániás vagyok, és a ruhatáram fele ilyesfajta dolgokból állt. De mentségemre szóljon, hogy megdolgoztam érte.

Visszatérve a legszínesebb szerelésemhez, a futópólóm volt az egyetlen, ami nem Nike. Egy külön fiókból vettem elő a Real Madridos ujjatlanomat, és minden cuccommal együtt azt is magamra kaptam. Magamhoz vettem a hátizsákomat, és minden szükséges dolgot beletettem. Víz, pénztárca, az asztmámhoz tartozó pipa, meg a lakáskulcsom. Imádtam ezt a hátizsákot, mert belül teli volt csatokkal, valamint kívülről az egészet az oldalamhoz lehetett rögzíteni, emiatt egyáltalán nem zavart futásnál. Magamra húztam a cipőmet, és becsukva a bejárati ajtót bemelegítettem minden tagomat. Azon kevés emberek közé tartozok, akik képtelenek zenével futni. Mivel a szív átveszi a zene ritmusát, a lábam pedig ösztönösen a zene ütemére lépne, így képtelenség lenne egyenletesen vennem a levegőt.

Beszívtam a friss tavaszi levegőt, és útnak indultam. Még utoljára rápillantottam a kezemben lévő telefonomra, amin elindítottam a lépésszámlálómat, majd átadtam magamat a futás élményének. Sokan kérdezték már, hogy csak azért, hogy futhassak, hogyan tudok felkelni 5-kor, amikor ehelyett aludhatnék délig is, és futhatnék akkor. Életemben nem aludtam még délig, és nem is terveztem. Meg amúgy is, mi a jó abban, amikor a nap kiégeti a retinádat, és az utca teli van turistákkal, és sehogy sem férsz el? Mert szerintem semmi. Ilyenkor reggel, szinte egy lélek sincsen az utcákon, és ezt nagyon imádom. Elég régóta futok, és mindig a megszokott útvonalon megyek. 7,5 km-t futok egy bizonyos pontig, és onnan vissza a házamig.

Már egy ideje futottam, amikor rápillantottam a telefonomra. Már csak fél km volt hátra, aztán fordulhattam is vissza. És minden ami ezután történt nagyon hirtelen jöt. Éreztem, hogy alig kapok levegőt, és nagyon sípolva vettem a levegőt. Egyből megálltam, és egy ház falának támaszkodva remegő kezekkel kapcsoltam ki a hátizsákom hevederét, és amilyen gyorsan csak lehet kizipzároztam, majd a bal oldali csathoz nyúltam, hogy kivegyem a fújókámat. Felráztam, és a számhoz emeltem, majd egyből fújni akartam belőle. De az apró fémtartály teljesen kiürült. Egyre szaporábban vettem a levegőt, és fogalmam sem voltam, hogy mit tudnék csinálni. Mintha nem tudnám, hogy ilyenkor nem segít ha vizet iszok, a számhoz emeltem, és egy nagy kortyot ittam a palackomból. Még mindig nagyon sípolva vettem a levegőt és lefolyt pár könnycsepp az arcomon. Már nagyon régóta nem volt ilyen. Az orvosom javaslatára kezdtem el futni, és mindig folyamatosan növeltem a távot. Az utolsó ilyen majdnem másfél éve volt, így érthető módon ijedtem meg nagyon. Próbáltam mély levegőket venni, de nem igazán sikerült. Tudtam, hogy a legrosszabb amit tehetek, ha leülök, de elkeseredettségemben nem tudtam mást csinálni. Felhúztam a térdeimet, és fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. A sípolás nem erősödött, de el sem múlt. Erősen koncentráltam, hogy legalább egyetlen egy mély lélegzetet tudjak venni, és csodák csodájára sikerült. De még mindig remegtem, és fogalmam sem volt, hogy hogy jutok vissza a házamig. Régebben mindig ilyenkor jött elő a pánikrohamom, és ezért nem volt jó egyedül lennem. Mintha a fentiek meghallgattak volna, arra lettem figyelmes, hogy valaki felém sétál, majd megáll előttem.

- Tudok segíteni valamit, jól vagy? - kérdezte agódással a hangjában. Felnéztem, és egy srácot pillantottam meg. Bár a korára csak a hangszínéből tudtam következtetni, ugyanis fekete kapucni takarta el a fejét, valamint napszemüveget viselt, amit nem tudtam megérteni. Világos volt, de a napot eltakarták a felhők. Vettem egy mély levegőt és nagy nehezen megszólaltam.

- Csak asztmám van, és rosszul lettem. - mondtam halkan a szavakat, és miközben beszéltem a légzésem kezdett visszaállni a normálishoz. - És kifogyott ez a szar. - mutattal fel az idegennek a fújókámat.

- Merre laksz? Hazakísérlek, ilyen állapotban nem lenne tanácsod egyedül sétálgatnod. Leeshet a vérnyomásod, és el is ájulhatsz. - magyarázta úgy, mintha valami minden napos dolog lenne nála erről beszélni.

- Mindig van nálam valami energia szelet, vagy olyan étel vagy ital, ami ezt megelőzi. - mondtam neki mosolyogva. - Kérdésedre válaszolva pedig nem lakok túl közel. Vagyis gyalog nem. Vagy 7 km-re innen.

- Szóval akkor gondolom futottál. Kemény vagy, hogy így korán ennyit lenyomsz. Viszont ha ilyen messze vagy otthonról, nem lenne jó, ha visszamennél egyedül.

- Nem igazán tudok mást csinálni, de kedves vagy, hogy segíteni akarsz. - mondtam mosolyogva.

- Még nem fejeztem be. Épp az egyik haveromhoz tartok, ugyanis megbeszéltük, hogy ma nála csövezek. - mondta nevetve a srác. - Ha fordulsz 180 fokot, és sétálunk 50 métert, ott találjuk magunkat a házával szemben. Elkísérlek, bejössz, és amint jobban leszel hazaviszlek. Mit szólsz? - jelentette ki, és az a kis kérdés a végén mintha nem is lett volna ott. Úgy közölt velem mindent, mintha egyértelmű lenne.

- Azt sem tudom, hogy ki a haverod, téged sem ismerlek, és nem állíthatok be csak úgy. Meg amúgy is. Jól vagyok. - erőltettem magamra egy mosolyt.

- És én ezt el is hiszem. - rázta meg a fejét mosolyogva. - Hidd el nem fogsz zavarni senkit, és ha így jobban tetszik, a nevem Marce.... izé. Marcus. - mondta zavarodotta. Hogy mi? Most vagy elfelejtette a saját nevét vagy elfelejtette a saját nevét. Fura. Olyan brazilos akcentussal beszélt, hogy azt el nem hinnétek. Az én spanyolom csak azért formálódott át a madridi spanyol akcentusra, mert amikot kijöttem Madridba, akkor nem tudtam teljesen spanyolul, és az évek alatt a nyelvtudással együtt az akcentust is magába szívta az agyam.

- Értem Marcus. - hangsúlyoztam ki a nevét. - Ha tényleg nem probléma, akkor veled tartok, de nem szeretnék sokáig zavarni. - vettem a hátamra a hátizsákomat, majd lehúztam a kardigánom zipzárját, ugyanis nagyon melegem lett. Marcus, vagy a fene tudja kicsoda, elkerekedett szemmel bámulta a pólómat.

- Te Realos vagy? Szereted a Real Madridot? - kérdezte akkora meglepettséggel a hangjában, mintha ez Madridba meglepő lenne, hogy valaki Madridista.

- Igen. Feltehetőleg azért csodálkozol, mert Barcás vagy. Gondolom. Amúgy ha nem túl tolakodó a kérdésem, akkor válaszolnál rá, hogy Te brazil vagy? - kérdeztem kíváncsian.

- Ahaaaaaaaa. - mondta hosszúra nyújtva az 'a' hangot. Láttam rajta, hogy valamint nagyon töri a fejét. - Ki a kedvenc játékosod? - kérdezte, én viszont a kérdésére már portugálul válaszoltam, ezért így beszélgettúnk tovább.

- Hát ez nagyon nehéz kérdés. Az első helyen Ronaldo van. Imádom. Utána pedig Marcelo és Ramos. Marcelonál sportszerűbb focistát még életemben nem láttam. És imádom, hogy bármi van, Ramos megvédi a csapattársait. Nem véletlen az a 17 piroslap. - magyaráztam neki, és közben elindultunk.

- Te aztán pontosan tudod, tényleg 17 van neki. - mondta úgy, mintha ismerné. Egy pillanatra elgondolkoztam valamin, majd el is vetettem magamban az ötletet, mondván az lehetetlen lenne. - Meg sem kérdeztem a nevedet még.

- Sarah vagyok. - mondtam neki mosolyogva. Egy pillanatra megállt és az arcomat fürkészte, majd levette a napszemüvegét, és lehúzta a kapucniját a fejéről. Abban a pillanatban nem tudtam megszólalni, teljesen lesokkoltam.

Remélem elnyerte a tetszéseteket az első rész. Szerintetek mit rejteget Marce... akarom mondani Marcus? És Sarah miért lepődött meg annyira? Kíváncsi vagyok a véleményetekre, írjatok kommentet, és ha tetszett a rész, nyomjatok a csillagra.
All the love,
Zs