A bosszú a fegyverem

A segítséget nyújtó kéz: Shimura Danzou

(Takara)

Miután Tobi-val hazaértünk, ő néhány szót váltott is Pain-nel. Még mindig szégyelltem magam amiért Tobi-val bunkó voltam, de most, hogy megismertem az igazi személyiségét, tudom, hogy nyugodtan fordulhatok hozzá segítségért, hisz egykor ő is Konoha-i Shinobi. Ellentétben Itachi-val, ő nem naiv és pontosan tudja, hogy az apám milyen is valójában, hiszen az ő életét is az apám tette tönkre. Megnyugtat a tudat, hogy nem csak én vagyok az egyetlen az Akatsuki-ban, aki el akarja pusztítani Konoha-t; Talán Tobi személyében már egy lépéssel közelebb lehetek a célomhoz. – A beszélgetésük után Pain velem is váltott néhány szót. Nagyvonalakban azt kérte, hogy legyek türelmes, hiszen mindennek eljön a megfelelő ideje; s lehetőleg az idegességemet ne a csapattársaimon verjem le, hiszen van így is elég ellenségünk... Mi ne legyünk ellenséges viszonyban, ha már egy csapatban vagyunk. – Persze bólintottam és megígértem neki, hogy ilyen soha többé nem fog előfordulni, és mostantól figyelmesebb leszek és nem csak a saját fejem után fogok járni. – Pain bólintott és örült, hogy beláttam a hibáimat. Kérte, hogy pihenjem ki a kalandot, hiszen Tobi beszámolása miatt pontosan tudja, hogy az Isopu milyen súlyosan megsebesített. Megköszöntem neki, s miután beköszöntem a többieknek, akik már itthon voltak, én is besétáltam a szobámba.

Konan, ahogy eddig most sem vett rólam tudomás; Zetsu kedvesen és barátságosan köszöntött, mint mindig. Most csak Hidan-t tudtam üdvözölni, mivel Kakuzu újra egy szóló fejvadászatot elvállalt a plusz profitért. Nem lepett meg, hiszen Kakuzu a hosszabb küldetések után mindig egy hétig fejvadászkodik. Ha már itt voltam Hidan és én elmeséltük a másiknak a küldetéseinket. Hidan nagyon kemény lehet, ha egyedül el bírta kapni a Nibi-t, bár az ő állítása alapján Jashin-sama vele volt, szóval nem is egyedül harcolt valójában. Ám Kakuzu sem vesztegette az időt! Egy genjutsu-val rejtette el az egész harcot a világ elől, így a lebukásuk esélye nulla volt, s a Felhőrejtekiek biztos értetlenkedtek azután, miután a genjutsu feloszlott; hiszen a szigetük, mely eddig szépen egyben állt, most hirtelen, szinte egy pillanat alatt, romokban hevert. – Azután röviden én is elmeséltem a kalandunkat és maga Hidan is meglepődött azon, hogy Tobi milyen határozottan és komolyan cselekedett; de legjobban a Sharingan-on hűlt ki. – Egy keveset még nevetgéltünk, majd kiléptem a szobájának az ajtaján és elindultam a saját szobámba, melyben csak egyedül vagyok. Nincs szobatársam, mint a többi Akatsuki-snak, ami nagyon sokszor tök buli, de hosszú távon eléggé magányos tud lenni. Bár most örültem az egyedül létnek, hiszen nagyon fáradt és gyenge vagyok. A IV. Mizukage-vel való harcom teljesen kifárasztott... - „A fene gondolta volna, hogy ilyen erős egy gyerek?" – feküdtem le az ágyamba miután a fogasomra akasztottam az Akatsuki köpenyemet. – „Jah, mondom én, aki szintén egy gyerek..." – fordultam az ablakom felé, s azt látom, ahogy a kicsi esőcseppek lassan lecsúsznak az üvegről a fa keretre, majd sötétebbre festik a fa eredeti világosbarna színét.

Elmerengtem az esőben és éreztem, hogy a szemeim lassan lehunyódnak. Egy kiadós alvásra számítok, hiszen tegnap este nem igazán aludtam valami jól a földön. A kemény talajon elfeküdtem mindenem, de legalább kipihent voltam egészen hazáig. Az elmúlt félórában nyomott el a fáradtság, s ez tán a jó meleg Akatsuki ház miatt lehet. Amikor Tobi-val beléptünk a házba, konkrétan megcsapott a meleg és olyan jó volt, hogy arra nincsenek szavak. – Hamarosan felfigyelek a halk szuszogásomra, s tudom, hogy már csak pár perc választ el arra, hogy végleg elaludjak, de ezt valami nem engedte. - Ez a valami pedig a szörnyű fejfájás volt! – Olyan erősen belém nyilallt, hogy lendületből fel ültem az ágyamban és odatettem a kezemet a homlokomhoz, ahol nagyon fájt. Néhány másodpercre a szememet is behunytam és azon kezdtem el agyalni, hogy „Mi az istenért fáj ez ennyire?"