A vég előtt, a vég után

Huszonkettedik/B fejezet - A vég előtt...

Magnust egy székhez láncolta, kezei köré különféle furcsa drótokat csavart. Magnus megpróbált ellenállni, de tudta, hogy nem sikerülhet. Egyedül abban reménykedett, hogy Alec és Izzy magukhoz térnek nemsokára, kiszabadítják Jace-t, és ha ő ezt ebből a székből meglátja, nyithat nekik egy gyors portált New Yorkba.

Magnus tudta, hogy a tervük úgysem sikerülne. Tudta, hogy Asmodeus itt szinte legyőzhetetlen; ám mégis megpróbálta, mert esélyt látott Jace-nek, és ezzel Alecnek is. Alecnek pedig minden esélyt megadott volna egy szebb és jobb életre, és ha az élete szépsége azon múlik, hogy őt az apja meg egy székhez láncolja... hát legyen. Úgysem bujkálhatott örökké szeszélyes apja elől; és jobb volt akkor ebből a megadásából legalább egy jó üzletet koholni Alecéknek.

Magnus zúgást hallott, majd kattogást; a kezei köré font drótok felizzottak, a bőrébe vájtak. Kínkeservesen fojtotta vissza a fájdalmas kiáltásait.

- Mi... mi ez? – kérdezte, apja szinte ragyogó arcára pillantva.

- Ez, Magnus, egy szerkezet, amit én terveztem. Lucifernek továbbítja az energiáidat, ezzel biztosítva neked a sajnálatos mellékhatást: a lassú, kínkeserves halált.

Asmodeus ezt olyan vidáman közölte a fiával mintha csak egy Central parki családi piknikkel egybekötött sétát ajánlott volna fel.

- Sőt, mivel irtózatos energiák birtokosa vagy, még Edomot is fel tudom tölteni belőled. Ez valami hihetetlen, ugye?

Magnus nem volt úgy elhalva az ötlettől, mint Asmodeus, bár az okai szerintem érthetőek.

- Apám... engem már megszereztél. Engedd el Jace-t és a többieket szabadon. Engedd el őket.

A távolból egetrengető morranás hallatszott, mire a romos épület falai megremegtek; félő volt, az a kevés is, ami megmaradt az épületből, áldozatául fog esni a morranást követő földrengésnek. Asmodeus teljességgel figyelmen kívül hagyta fia kérését, csak kibámult a lyukas tetőn át a szárnyas démonoktól pettyezett, apokaliptikus égre.

- Elkezdődött – motyogta megszállottan a démonférfi, izgatottan igazgatva Magnus körül a drótokat. – Végre elkezdődött...

Ekkor valami más is történt. Az iménti zajtól igencsak eltérő dobogások verték fel az eddigi halott csendet, mintha csak egy hadsereg menetelne feléjük a házon túlról. Ezt megerősítendő, dobok peregtek, és tüzesen pattogó szavak hagyták el a felbőszült torkokat.

Asmodeus arcáról leolvadt a megszállott vigyor, és kétségbeesetten rohant ki a házból.

Magnus, élet-és varázserejétől lassan megfosztva, utolsó akaratmorzsájával kényszerítette szemét a fókuszálásra.

Odakinn hangyaként hemzsegtek a démonok, élükön vonult a meglehetősen felpaprikázott Démonkirálynő, diadalmas vigyorral az arcán. Mellette egy fekete páncélba bújt, tejfölszőke fiú menetelt, sötét szeme megtelt gyűlölettel.

Magnus még sosem látta démoni apját olyan rémültnek és elveszettnek, mint akkor. Nem sajnálta meg érte.

- Hogy képzelted, Asmodeus?! – sikoltott fel Lilith, fekete haja úgy szállt a levegőben, mintha elektromosságtól pattogó tárgyba nyúlt volna. Szeme akkorára tágult, mint egy kistányér, amelyben elviselhetetlen tűzzel ragyogott fel a pokol lángja.

Asmodeus kirohant, pillantása az épület oldalában heverő aranyszőke fiúra esett.

- Tiéd lehet a fiú! – üvöltötte, kezdeti magabiztossága teljesen elszállt, ahogyan a Lilith mögött gyülekező démonhordára tévedt a tekintete, majd visszatalált Lilith és fia gyűlölettől izzó szemére.