A vég előtt, a vég után

Ötödik fejezet

Megjegyzésem, még olvasás előtt: pár dolgot átalakítottam, nem a sorozat szerint lesz szigorúan. Remélem, nem bánjátok :) Ezt hívják alkotói szabadságnak (azt  hiszem :D )  

Jó olvasást! 

„Mutasd az utat, boszorkánymesterem."

Magnus összefűzött ujjaikra nézett, majd tekintetét lassan Alec szemére emelte, amiben végtelen bizalom rejtőzött a boszorkánymester iránt. Magnus egy aprót biccentett; más talán észre se vette volna, de az árnyvadász látta. Nem is látta, inkább érezte.

Egyszerre kezdtek el rohanni a part felé, minden gyorsaságukat és erejüket beleadva, Alec lendülete erőt adott a kicsit lassabban futó Magnusnak. Alec kezén egy pillanatra halványan felizzott a Gyorsaság rúnájának precízen felrajzolt, kacskaringós vonala, Magnus macskaszeme pedig zöldben-aranyban fénylett, a keskeny pupillák visszatükrözték a démonok ocsmány alakjait.

A New York-i forgalom ezen közben egyre rosszabb lett, az autók egymásra dudáltak, a hamisítatlan New York-i taxisok az ablakból kihajolva folytatták reggel megkezdett, nyomdafestéket nem tűrő szidalmazásaikat; a párost így kissé megakadályozva a futásban.

Alec meglepve figyelte fél szemmel az eget. Egyik démon se támadott, pedig az egyik rusnyaság még rá is nézett vörös tűzben forgó szemeivel, de úgy csinált, mintha az árnyvadász-boszorkánymester kombó sem izgatná fel különösebben. Lustán kavarogtak az égen, egymást sem kímélve, a nyálkás testek cuppogva ütköztek össze, pedig elegendő helyük lett volna, ha szétszóródnak. Még nem tették meg, amit Alec nagyon különösnek talált. Nagyjából afölött a lyuk fölött lebegtek, amit reggel találtak. És amit Alec máig nem értett, hogy mi a fene lehet. Magnus valami átjáróról beszélt...

- Mags? – lihegte Alec, miközben megkönnyebbülve figyelte a tengerpart közeledő homokját. Mindjárt odaérnek.

- Ez... most...nem éppen alkalmas... a beszélgetésre... Alex...ander – fújtatott a boszorkánymester, akinek valószínűleg azért okozott ennyi gondot a futás, mert a varázserejét már felhasználta, és most valószínűleg felkészíti magát és varázserejét a nagy ütközetre. Az arca sápadtsága is ezt igazolta. 

Alec azonnal aggódni kezdett, de úgy döntött, nem teszi szóvá. Inkább elengedte Magnus kezét, és az ellenkező irányba kezdett futni tőle. Úgy gondolta, ha eltereli a boszorkánymesterről a figyelmet, akkor annak kicsit könnyebb lesz az átjáró bezárására.

Alec látta, hogy Magnus elérte az átjárót; a démonok még most sem törődtek vele, ami egyre rosszabb és rosszabb érzéseket váltott ki az árnyvadászból. Előkapta az íját, és a tegezéből is egy nyilat, ami angyali fényben ragyogott a rárajzolt rúnától.

De akkor a föld érezhetően, finoman rezegni kezdett a lábuk alatt. Alecnek olyan érzése volt, mintha egy hullámvasúton lenne, amire azonban nem fizetett be... 

Magnusra nézett, aki elkerekedett szemekkel meredt a gödörbe, arcát vörösre festette az a fény, ami onnan áradt. Alec már rájött, mi történik itt, és nagyon nem tetszett neki. Különösen az nem, amikor a parton feltámadó szél egy nő sikolyokkal keveredő mormogását fújta felé; a szavak ropogtak és recsegtek, mint a Pokol ki nem húnyó tüzei. Alec egy szót nem értett belőle, de úgy gondolta, ez nem olyan nagy gond. Sejtette a jelentését.

Magnus továbbra is hitetlenkedve állt az átjáró felett, ami – el ne felejtsük – közben folyamatosan ontotta a repülő démonokat. S bár Alec messzebb állt, de kiválóan hallotta Magnus félelemmel vegyes sóhaját: