A vég előtt, a vég után

Huszonegyedik fejezet - Pokoli ügyek

Megjegyzés: kis önreklám :) Ha van kedvetek, nézzetek bele az új sztorimba, amely a Ha Menny és Pokol énekel... - Malec történetek címet viseli. Jó olvasást!

- Ez a mostani egy igazi válságtanács.

Alec Lightwood mély basszusa átfúrta a kis csapat – Izzy, Clary, Simon, Luke, Maia, Magnus, Maryse – között beállt feszült, borzalmasan mély és irritáló csendet. Simon, arcán a végtelen zavarral, elgondolkodva vakarászta farmerdzsekibe bújtatott karját, az idegesítő, sercegő hang megtöltötte az újabban beállt, csendtől terhes levegőt. Hosszú percek teltek el, és a farmer anyagának zavaró sercegésén kívül nem hallatszott más.

- Simon, hagyd már ezt abba! – csattant fel Isabelle, feketeszén szemei tüzes szikrákat szórtak a szoba homályában, mire a fiú csak rémülten felemelte a kezét, megadása jeleként. Ha Izzy szemei szikrát szórnak, ott valaki égni fog; és Simon ugyan hiába volt Napjáró, tűzálló még nem lett. Gyorsan, még időben adta fel; hófehér bőre útjelző bójaként világított a homályban.

Hallgatni arany – tartja a szólás. Nos, ha ez valóban igaz volna, Alec irodája valószínűleg már kincstárként funkcionálna, tekintetbe véve a csend riasztóan magas arányát az állítólagos kupaktanács alatt. A szoba színes ólomüveg ablaka mögött meghúzódó táj fényviszonyai lassan, de annál biztosabban változtak, jelezve az est közeledtét; a napsugarak utolsó, erőszakosan fénylő karjai még betűztek az ablakon, mintegy figyelmeztetőként: itt az idő, hogy döntsenek.

Alec nehéz szívvel és mogorva képpel támasztotta irodájának nehéz tölgyasztalát, keze ügyében hevert - kissé elanyátlanodva - az irónja.

- Összegezzük – törte meg a csendet pattogósan csengő hangjával Clary, miközben előkapta farmerzsebéből az irónját, hogy azzal gesztikulálva adjon nagyobb hangsúlyt szavainak. Az irodában összegyűltek egyetértően bólintottak, Alec kivételével. Ő továbbra is félelmetesen komor arccal meredt maga elé, mintha az asztalán heverő, dísztelen papírnehezéknél szebb dolgot még nem is látott volna. – Jace Asmodeusnál van, ismeretlen okokból – Magnus összeráncolt szemöldökkel bár, de bólintott, megerősítve az információ helyességét. Clary arcán megrándult egy izom, de a lány nem adta meg magát az emésztő tehetetlenségnek és fájdalomnak, hanem tovább sorolta: - Simon a Tündérkirálynő fogságában volt, ismeretlen okokból.

- Hát, lecsapolta a vérem az a hibbant némber – szúrta közbe Simon, könnyednek szánt vállrándítással kísérve mondandóját.

- És van valami halvány elképzelésed, miért tehette? – kérdezte Izzy, összefonva maga előtt a kezét. – Mármint leszámítva azért, mert tényleg egy hibbant némber.

- Nincs. Nem mondott semmi olyasmit, ami a velem kapcsolatos céljára utalhatott volna. Sajnálom – horgasztotta le a fejét a fiú, mire haja a homlokába hullott, elfedve Káin Jelét. Izzy megértően, szomorkásan elmosolyodott. Senki sem viszonozta a gesztust.

- Ithuriel azt mondta, hogy az ajándéka Jace segítségére válhat – folytatta Clary, ügyet sem vetve az iménti közbeszólásoknak - , de mind tudjuk, az ajándéka Káin Jele volt, amit kezdettől fogva Simonnak szánt.

- De miért? – túrt bele Magnus idegesen a hajába, olyan erősen, mintha csak tövestől akarná kitépni a szálakat. – Clary, mit mondott még az angyal?

- Várj, várj – emelte fel a kezét Alec, végre elszakítva tekintetét a papírnehezéktől. – Hogyan beszéltél az angyallal?

- Már mondtam, Alec. Álmomban.