A vég előtt, a vég után

Első fejezet

Megjegyzés: a sorozat történéseit veszem alapul itt, de pár dolog nagyon "beépült" számomra a könyvből: Jace aranyszín szeme, vagy Magnus hosszabb haja, ezért úgy döntöttem, ezeket meghagyom :) Remélem, nem zavaró.

Alec, Izzy, Jace és Clary futólépésében járták a dugóba fulladt város füstös útjait, állig felfegyverkezve; a látás rúnájának frissen rajzolt körvonalai feketén kacskaringóztak testükön. Az összeszokott csapat – Clary is kezdett már belejönni a vadászatba – végül megállt az egyik útkereszteződésben a sok közül. Itt a dugó már olyannyira összesűrűsödött, hogy a sofőrök nagy része félálomban ült a volán mögött, így nem láthatták a furcsa fogatot a kocsisor elején – meg amúgy is, a mondének látása félelmetesen rossz, ha álcák és mitikus dolgok kerülnek előtérbe. Tehát ez is egy volt a szokásos New York-i „álomreggelek" közül.

Odafenn az égen, az árnyvadász elit figyelmétől kísérve valami repült, ami azonban nem illet bele a felhőkarcolók és épülettömbök szokványos látványa közé. Suhogva körözött a poros téglaszörnyek körül, tömböt tömb után hagyott hátra, csak azért, hogy pár másodperccel később ismét visszatérjen, fekete halálként terjesztve szét bőrszárnyait. A démon közelebb repült, Clary erősebben markolta meg szeráfpengéjét, Izzy elektrumkorbácsa vészesen pattogott a lány kezében, fekete haja örvénylő glóriaként lebegett a démon szárnyai által keltett szélben; Jace szeme összeszűkült, és arca felvette legádázabb és mégis leghanyagabb kifejezését, amire csak ő volt képes az egész világon. Mindenki összpontosított – kivéve Alecet. Alec kívülről ugyan szokásos arcát mutatta, de legbelül teljesen üres volt. Ott, ahol régen a feszült várakozás lakozott a démon halálát váró diadallal, most egykedvűség és nemtörődömség lappangott. Olyan mindegy volt neki, ha meghal. Pár nappal ezelőtt már amúgy is megölték.

A démon mindeközben ismét leírt egy kört a tömb körül, de most úgy látszott, megtöri néhány perce felvett rutinját és az árnyvadászok felé örvénylett nagy sebességgel, mint egy fekete lavina.

- Alec! – hasította fel Izzy hangja New York átlagos zsivaját, és korbácsával akaratlanul is csapott egyet a felmelegedett aszfaltra.

A démon egyenesen feléjük száguldott; egy perc kétséget nem hagyva afelől, hogy kettéharapja őket. De Alec, íjával a kezében lazán intett egyet.

- Nyugi Iz, rajtavagyok.

Jace és Clary döbbenten meredt a fekete hajú fiúra, de a démon üvöltése azonnal visszarángatta őket a valóságba. Jace nem hezitált, gyors mozdulattal előragadott egy dobótőrt, és már éppen a démon fejéhez vágta volna, mikor parabataia legyintése megállította. Jace agyában cikáztak a gondolatok, parabatai rúnája körül furcsa érzés keringett. „Mi van vele?"

A démon már pár méterre volt a társaságtól, de azok nem mozdultak, Alec jelére várva, aki azonban higgadtan meredt a fűrészes fogak tulajdonosára. A méterek folyamatosan csökkentek a másodperc törtrésze alatt. De Alec várt.

Halványan, a tudata legmélyén érzékelte, hogy hülyeséget csinál, de nem érdekelte. Ha terve nem sikerül, és megöli a démon, akkor sem veszíthet sokat. Már nincs senki, aki miatt életben kellene maradnia. Nincs senki, aki szeretné őt. Aki várná a hazatértét. Aki megnevettesse, megvigasztalja, átölelje, ott lenne mellette, akivel együtt ébredne minden reggel... Egyedül Izzyt, Maxet és Jace-t sajnálta. Ők biztos hiányolnák, de megoldanák nélküle. Jace-nek ott van Clary, Izzynek Simon vagy Raphael vagy Meliorn – Alec ezt már nem tudta követni, de gyanította, hogy Izzy sem – ő viszont egyedül maradt. Magnus már nem volt mellette.

És ebbe beleőrült.

A tudat, hogy Magnus elhagyta, már éppen eléggé sokkoló és gyilkos volt számára, de az a rideg, elutasító viselkedés már végképp sok volt neki. Lehet, ha ez a nyavalyás démon leharapná a fejét, sokkal jobban járna. Végre megoldódna minden probléma.

De mindezek ellenére Alec kifeszítette az íjhúrt, majd a kellő időpontban leküldte a nyílvesszőt a démon undorító száján át a gyomráig, majd a nyíl, távozva a lény testéből, belefúródott a New York-i aszfaltba, ahol a lény szinte elemekre szakadt szét; a hatást segítette az a rúna, amit Alec előzetesen a nyílra rajzolt túlvilági ajándéknak szánva. Alec leengedte az íját, és diadalmasan körbenézett. Vagyis diadalmasan körbenézett volna, ahogyan normális esetben tette volna, de most mindenféle diadalérzet hiányzott belőle. Izzy azonban megadta neki a kellő elismerést.

- Bátyus, a szívbajt hoztad rám, de azért ez elég menő volt.

Jace is elismerően mormogott valamit, de Clary csöndben maradt. Alec meg se lepődött. Valahogy még mindig rázta a hideg a répavörös kislánytól, és az érzés gyanúsan kölcsönös maradt. De Clary iszonyodó arckifejezése végül még Alecre is ráragadt, ahogy követte a lány pillantását. A démon nyúlós maradványai, ahelyett, hogy eltűntek volna, összeálltak, és három kisebb termetű hüllőszerű lény sprintelt a szélrózsa minden irányába. Alec halkan elkáromkodta magát, majd a szeráfpengéjéért nyúlt, még ha gyűlölte is használni. De a démonok már elszaladtak. Jace hátranyalta hosszú szőke haját, miközben cifrábbnál cifrább káromkodások hagyták el az ajkát. Clary már rohanni kezdett az egyik után, Izzy a tizenkét centis magassarkújában kopogott egy másik után az aluljáróba, Jace pedig már az egyik emeletes ház csatornáján küzdötte magát felfelé az egyik förmedvény után – természetesen egyre hangosabban szitkozódva. Alec csak állt, és fogalma se volt, merre menjen. A szeráfpengét visszaakasztotta az övére, és előhalászta az íját. De merre tovább? Clary vörös hajzuhataga épp abban a pillanatban tűnt el a szeme elől az egyik sötét mellékutcában, mikor odanézett. Az aluljáró túl tömött volt, esélye nem volt megtalálni húgát; így parabataia után vetette magát... vagyis vetette volna, de egy erőteljes szorítás a felkarján megállásra kényszerítette.

- Úgy látom, a sors vagy az a te Angyalod nagyon szeretné, hogy mindig találkozzunk, Alexander.

Magnus csillogó macskaszeme nézett vissza Alec ridegkék szemébe.

„Az Angyalra, ugye ez csak valami rossz álom?"