A vég előtt, a vég után

Második fejezet

Egy örökkévalóságnak tűnő másodperccel később úgy tépték szét a szemkontaktust, mint egy darab papírt, és zavartan elnéztek egymás feje mellett. Magnus keze erőtlenül hanyatlott le Alec izmos karjáról.

- Mennünk kéne – vetette fel enyhén megcsukló hanggal a boszorkánymester, majd hosszú, fekete kabátjának drámai suhogásával az ellenkező irányba fordult, elegánsan végigsasszézva az autók tömkelege között.

Alec nem tudott megmozdulni. Talán Magnus megtörtséget sugárzó szemei miatt - amik egyáltalán nem voltak kisminkelve, ezzel hozva Alecre a frászt – , az egyszerű copfba fogott haja vagy a fájdalmasan ismerős és mégis teljesen ismeretlen érintéstől a karján... majd rájött, hogy nem most kéne nosztalgiázni, ezért a kecsesen libbenő, már kék szikrák között fénylő férfi után ugrott – majd' elesve a saját lábában, annyira igyekezve utolérni őt.

Magnus céltudatosnak tűnt, ahogyan a következő saroknál jobbra fordulva egy homokkal felszórt területre lépett. Kezdtek távolodni az autóktól. Az árnyvadásznak ötlete nem volt, hogy a boszorkánymester mit akar itt, de nem kételkedett benne. „Még akkor sem, ha ő nem bízik már bennem."

Aztán végül rájött, miért ide jöttek. A homokban egy hatalmas gödör terpeszkedett, szélei megfeketedtek, a homok felpúpozódott a nyílás körül. Nyálkás fekete anyag borította a földet, mint az utcán folyó szennyvíz fojtogató csíkjai.

- A démonunk innen jött elő – mutatott rá Magnus a gödörre frissen festett fekete körömlakkos ujjaival – , és gyanítom, ha kis barátaid megijesztik őt, ide fog visszajönni.

- Úgy érted ide fognak visszajönni. Megsokszorozódtak, amikor kilőttem azt az izét.

A férfi hitetlenkedve rázta meg a fejét, mire csillámpor hullott a kabátjának gallérjára. „Azért annyi rossz nem történt vele, hogy a csillámport elfelejtse."

- Lelőtted, de megsokszorozódott? Nagyon könyörögj a te Angyalodnak, Alexander.

Ahogy kiejtette a fiú nevét, Alec megborzongott, mint mindig. Még mindig megváltásnak hangzott a férfi szájából. Csak azt vette észre, hogy Magnus türelmetlenül felsóhajtott.

- Megtennéd, hogy nem bámulsz így rám? Nem tudok koncentrálni.

Alec felnyögött, majd gyorsan elmormogott egy „Bocsi, elgondolkodtam"-ot. „Meddig bámultam csorgó nyállal?" 

Kínos csöndben álltak egy pár percig. Időnként felharsant az összetéveszthetetlen démonüvöltés, de a vérfagyasztó hangok gyorsan el is haltak. Alec már aggódott - az ő feladata a többiek védelme, nem az exbarátjának reménytelen bámulása – és többször is társai után akart menni, de Magnus nem hagyta.

- Várj, Alec. Vissza fognak ide jönni. Akkor pedig segítened kell.

Alec már harmadjára bólintott ugyanerre a mondatra. 

Parabatai rúnája rendben volt. Érzékelte Jace dühét, de ha dühös, az azt jelenti, hogy nagyon is jól van. Szinte hallotta is a szitokszavakat, az aranyló szemek mögött rejlő angyali fény dühös megnyilvánulásával kiegészítve. Nem lenne most a démon helyében.

Siralmasan hosszú percek elteltével feltűnt az egyik hüllőszerű förmedvény, ordítva, mint a sakál. Farkán a tüskék hosszú vágásnyomokat hagytak az aszfalton, szikrákat szórva szanaszét, majd a homokba gázolva kígyóként manőverezett az ellenségei felé. Magnus kezében megjelent egy haragos kék tűzgömb, Alec azonban most szeráfpengéért nyúlt. Hamarosan feltűnt Isabelle karcsú alakja tűsarkakon egyensúlyozva, korbácsával végigvágott a szörny ichorral borított testén.