A vég előtt, a vég után

Tizenegyedik fejezet

Magnus, még be sem lépett a terembe, de már tudta, hogy az örökkévalóságot újra kell értelmeznie majd ezen a gyűlésen.

A gyűlést most egy elhagyatott hotelben tartották (számára valahol a semmi közepétől is ötszáz méterrel arrébb), de a boszorkánymesterek aktív jelenléte persze már az első percekben megmutatkozott – elsősorban a hátborzongató és helyenként giccses díszítésen.

A portál egyenesen az ajtó elé dobta ki, amin egy hatalmas démonpofa szolgált kopogtatóként; bizarr módon a nyelvét kellett meghúzni, ha a szerkezetet működésre akartad bírni, és kopogtatni akartál vele. Magnus összeráncolt szemöldökkel, de még az illedelmesség határain belül várta, hogy fogadják, miközben a rusnya, ezüstözött kopogtató a büszkeségével játszott; a démon vörös rubin szemétől és jáspisból faragott szarvától sikítani támadt kedve. Persze nem tette, de nem csillapították le Catarina megnyugtatónak szánt szavai sem.

- Hé, Magnus! Olyan ideges vagy, mint azok a szerencsétlen vajúdó nők a szülészeten. Nyugodj meg kicsit. Fura, hogy ezt mondom neked. Elpuhítottak a Lightwoodok, vagy mi?

Catarina, a mai nap kedvéért hátrahagyta orvosi teendőit, és elkísérte Magnust; na meg azért is, mert ő tudta, hol ez a hely, ahol a gyűlést tartották (valami Magyarország nevű fura, egzotikus országban Európa közepén) míg Magnus nem, a férfinek pedig esze ágában sem volt mondén eszközökkel idekavirnyázni.

Magnus egy morrantással jelezte nemtetszését Catarinának, aki erre nem átallott merészen felkuncogni. Magnus már éppen egy ingerült medvére jellemző karcsapással igyekezett beléfojtani azt a kuncogást, mire az ajtó kinyílt.

Egy vörös bőrű ifrit ajándékozta meg őket egy széles, foghíjas mosollyal és egy befelé invitáló kézmozdulattal.

A benti állapotokat hűen tükrözné az a kifejezés, hogy „zsúfolt mint a dög." Egyrészt azért, mert a dögszag megülte a helyet, mint démonlábszag a szobát szokta; másrészt, mert nem elég, hogy a kavargó, Alvilági egyedekhez tartozó testek sokasága heringpartivá varázsolta a helyiséget, de a terem bútorozása sem igazán hagyott helyet sem a hosszú lábaknak, sem a több pár szárnynak, két méteres karomnak, három kéznek, öt méter hosszú, lila hajnak, szőrnek, fognak meg egyéb „kellékeknek".

Magnus és Catarina helyet foglaltak egy viszonylag normálisan kinéző kanapén (vörös volt, oroszlános karfával), szemben egy komor vámpírral, aki egy rózsaszín, bolyhos fotelben ült olyan ádáz arckifejezéssel, amitől még egy Nagyobb Démon is megfontolná, szeretne-e kártyázni vele.

- Az egész Alvilág itt van – kiabálta túl Catarina az alapzajt, széles mozdulattal végigmutatva a zöld falakkal körbezárt helyiségen – hihetetlen, mennyire összefogott mindenkit ez a nap.

- Meg Valentine halála – jegyezte meg Magnus, szeme sarkából idegesen pislogva egy igen kacér vérfarkashölgyre – Most, hogy A Nephilim meghalt, biztonságban érzik magukat... NA DE KÉREM HÖLGYEM, NEKEM BARÁTOM VAN!!!

Catarina a nevetéstől fuldokolva nézte, amint Magnus hirtelen felpattan mellőle, és a csalódott vérfarkaslány tekintetétől kísérve a nő másik oldalán helyezkedett el, a lehető legtávolabb a vele flörtölőtől. Azonban minden hangnak váratlanul véget vetett egy tekintélyes magassággal rendelkező boszorkánymester felszólalása.

- Csöndet kérnék! A gyűlést szeretnénk megkezdeni – körbenézett, lila szeme kutatóan mérte végig a rászegeződő arcokat – A nevem Nagy Márton, Budapest Fő Boszorkánymestere vagyok. Köszönjük, hogy eljöttek szerény hazámba, megtisztelve jelenlétükkel. A Magyar Alvilági Gyűlés nevében szólok most, akiknek halk, Amerikába el nem érő szavait tolmácsolnám.