A vég előtt, a vég után

Tizenhatodik fejezet

Az első dolog, amit megpillantott, az Jia Penhallow volt – helyesebben a keze, amit boldog mosollyal nyújtott az érkezőknek. Sorra fogadta a világ minden tájáról származó Árnyvadászokat, sokakat nagy ölelésben, másokat csak rideg biccentésben részesítve. Azonban akárhány Árnyvadász is gyűlt össze, nagy, szénfekete szeme kíváncsian és látható örömmel ugrott Alecre, amint az elegánsan kilépett a portálon.

- Ó, Alec, Isten hozott nálunk! – csilingelte a nő, miközben kusza örvénybe fonódott haját söpörte ki a portál által keltett enyhe légmozgásban – Hogy vagy? Olyan sápadtnak tűnsz.

Jace abban a pillanatban landolt mellettük, és azon nyomban érkezett is a válasza:

- Csak azért sápadt, mert az én elképesztő és pofátlanul gyönyörű lényem elvonja előle még a napfényt is.

Jia úgy sikkantott fel, mint egy kislány, és lelkesen vonta karjai közé a fiút.

- Jace! Jó újra látni.

- Jia, a számból vetted ki a szót.

A nő ásított egyet; olyan nagyot, hogy akár egy kifejlett Shax-démon is simán lement volna a torkán. Alec aggódva karolta át a nőt.

- Ne is haragudj, Jia, de miért tettétek az utazást délre, ha tudtad, hogy nálatok hajnali egy lesz? Nagyon fáradtnak látszol.

- Óh, ugyan. Ezek után a vészterhes napok után egyszerűen nem tudok aludni.

- Ráadásul a mondik már alszanak, nem érdekli őket a nagy zsivaj. Biztosan valami late-night partira gondolnak.

Az utolsó mondat Aline Penhallow szájából hangzott el, aki boldog mosollyal ölelte át a két fiút. Egyszerű, lófarokba fogott haja és makulátlan arca volt, akárcsak anyjának.

- Bizonyára nem vagytok álmosak, tekintve, hogy nálatok éppen hogy csak elkezdődött a nap, szóval...

- Szóval, Aline, te oda is mehetsz Jeremyhez, és üdvözölhetnéd apád nevében. – Jia hangja szigorúnak hangzott; gyaníthatóan ezen már vitatkoztak előtte is. Amint Aline morogva eltűnt, Alec a nőhöz fordult. Jace már közben eltűnt a tömegben, tekintve, hogy az emberek nagy része úgy tolongott csak azért, hogy kezet rázhassanak vele, hogy a fiúnak esélye sem volt egy helyben maradnia.

- Hol van Patrick?

- Démonaktivitást ellenőriz. Attól fél, hogy a New York-i események ide is kihathatnak. Jó, jó, messze van, de a démonok nem ismernek távolságokat, főleg nem földi mértékben nézve.

Alec egyetértően bólogatott, amikor egyszer csak Jace keze rángatta ki őt a biztonságos félhomályból az Intézet halljának közepére, és felemelte Alec kezét, mint egy győztes bokszmeccsen szokás.

- Ő pedig itt a nagyszerű hős, az én parabataiom, Alec Lightwood, aki megvédte a világot Valentine Morgensterntől. Nem minden az én érdemem, emberek. Attól, hogy az ő nevétől nem visszahangzanak a kocsmák és a városok, még ő is híres.

A „kocsmák" szónál az összegyűltek nagy része hőbörögni kezdett (igen, Jace Herondale bemutatkozott), de attól még tapsvihar kerekedett; Alec vérvörös arccal, de felszegett fejjel állta a pillantásokat, és fogadta az általa kiváltott, lelkes üdvrivalgást. De azért, amikor a figyelem egy másodpercre lankadni látszott, halkan odasúgta szőke parabataijának:

- Beléd meg mi ütött?

Jace most egy olyan mosolyt küldött Alecnek, amit nagyon ritkán szokott; a szeretet, ragaszkodás, büszkeség, és egy kis gyengeség játszott benne, amit mindig érzett, ha Alecre gondolt.