A vég előtt, a vég után

Tizenkettedik fejezet

- Kérem, uraim! – hangzott fel újra Márton hangja, átszakítva a káosz súlyos hálóit, ami a termet fojtogatta – Hölgyeim, figyeljenek még egy kicsit!

Mivel a hangzavar továbbra is gyilkos hangerővel folytatódott, és az ellentétes oldalon álló felek között már komoly fenyegetések is elhangoztak, végül Budapest Fő Boszorkánymestere megunta az egészet. Kihúzta magát, két méterével a burjánzó indulatok fölé magasodva, és tapsolt egyet. Zöld szikrák százai röppentek ki összeütött tenyereiből, mire a követelőző szájakba forrt a szó. A legtöbben a torkukhoz kaptak, és nyöszörögve markolták nyakukat, jelezve, hogy képtelenek beszélni. Márton rezzenéstelen tekintettel figyelte kínlódásukat, majd eddig összeérintett kezeit széttárta, ujjait ökölbe szorította, ezzel is erősítve a varázslat hatását. Még Magnus, Catarina és Lorenzo is csak hápogtak, a mágia hirtelen használata meglepte őket, védekezésre esélyük sem volt.

- Na végre, ezért küzdöttem eddig, szavakkal azonban teljesen feleslegesen.

Márton fáradtan a székébe ült, ökleit ölébe fektetve, pikkelyei megcsillantak a lámpákból és az ablakon beáradó fénytől.

- Szeretném, ha ma jutnánk is valamire. Ezért arra kérném tisztelt Boszorkánymester társaimat, hogy mágiám legyenek szívesek még elviselni, és nem küzdeni ellene. Fajonként pár képviselőről leveszem az átkot, az beszélhet. Morris, maga jegyzetel.

A férfi ismét felállt, zöld bársonyköntöse lágyan omlott alá, susogva hullt a padlóra.

Először a tündérek bölcs, igaznyelvű népét kérdezte. A New York-i Tündérkirálynő, Meliorn, és a Gilligan, és Mitchy nevezetű tündérek szabadultak elsőként. Aztán vagy egy tucatnyi tündér. De minél többen álltak fel, annál többfélét akartak, annál több minden hangzott el, egymásnak ellentmondva, és a veszekedés ismét kezdetét vette.

- Mr Nagy, látom, igen idealista vagy, ha azt gondoltad, hogy egy nap alatt megváltoztathatod az egész Alvilág sorsát – szólalt meg a Tündérkirálynő, csilingelő hangja trillázva lebegett az összegyűltek között. – Számunkra idő kell. Sok idő, hogy magunk között megegyezésre jussunk.

- Így van – jegyezte meg Gilligan. – És szerintem a teremben lévők mind egyetértenek velünk. Nagyon szép és jó ez a gyűlés, alapgondolata a helyén van, de nem lehet egy napra feltenni mindent, Márton. Vilyara úrnőnk szavai tolmácsolom, aki a Valentine elleni harcban vesztette el életét, de előrelátó szavai még most is velünk vannak: „Ha legyőzzük a Nephilimet, akkor sem szabadulunk a háború súlyos terhétől. Nem tehetjük le pár nap alatt. Nem, még cipelnünk kell, egész addig, míg mindenki készen nem áll arra, hogy egyszerre rakodjuk le a közösen viselt Sorsot." De ehhez idő kell. Talán hónapok, talán egy év. Lehet egy évtized. Ne légy türelmetlen, uram, mert ahogy hosszú évszázadok dilemmáit megoldottuk, úgy ezt a válságot is magunk mögött hagyhatjuk.

Mindenki helyeslően hümmögött, majd krákogni kezdett a varázslat erejétől, de torkához kapva is büszkén nézett a tündérek gyöngyházfényű alakjaira.

Magnus is egyetértően bólogatott, kabátzsebébe rejtve kék szikrák közt pattogó kezét, amivel az imént szüntette meg a némító varázslatot. Nem volt egyszerű, a mágia olyan erős volt, hogy Magnus attól félt, ha egyszer megszabadul tőle, az éles csattanás, amivel a mágia eltörik benne, majd végigvisszhangzik a termen, de csak lehullt, mint a szelíden szitáló permet. Elege volt, hogy korlátozzák az éltető elemében, a beszédben. Csak csöndben marad, és kész. Az a mágia már amúgy is szinte fojtogatta.

Hirtelen zizegést érzett a zsebében, és riadtan kapott oda. A telefonja?!

„Hol vagy? Beszélnünk kell, sürgősen. Robert itt volt."