A vég előtt, a vég után

Tizenkilencedik fejezet

Megjegyzés: biztosan tudjátok, ha olvastátok a könyveket (meg talán a sorozat is említette egyszer), hogy a démonok sokszor emlékekkel táplálkoznak; ez ad nekik erőt. Itt is hasonló a helyzet. 

Jó olvasást!

Alec és Magnus sokmindenre számított, csak arra nem, ami valójában fogadta őket. Az eléjük táruló látvány semmihez sem volt fogható; és a rothadás és vér súlyos szaga nehezen ülte meg a füstös, kormos levegőt.

Az utcában feltorlódott autókból felszálló kipufogófüst kísérteties ködbe vonta a rendőrautók tetején villódzó fényeket. Kiáltások végtelenített, zavaros szólamai zengtek minden irányból, míg az épületek ablakaiból kapálózó, segítségért könyörgő kezek nyúltak ki, majd tűntek el hirtelen egy-egy fejhangú sikítást követően.

A párost az út kellős közepén dobta ki a portál; mögöttük hangos csattanással ment össze két autó, ám nagydarab sofőrjeiket pillanatyilag nem érdekelte az őket ért kár, sem a frontális ütközésük okozói (azaz Alec és Magnus) , sem az a roncsderbi, amivé New York utcái váltak. Elnéztek az Árnyvadász és a Boszorkánymester háta mögé, kerekre tágult, félelemtől fekete szembogarakkal, és véres ujjaikkal mutogatni kezdtek.

Alec és Magnus követte ujjaik mozdulatát.

Egy démon állt mögöttük, semmi kétség. Hatalmas, kistányérnyi fekete szemeiben a Pokol rőt lángjaként izzott a gyűlölet, gyilkos, vértől fekete, karmokban végződő ujjait Alec felé nyújtotta, miközben kivicsorította több sornyi fogsorát. Rekedt, gurgulázó hang tört fel a torkából; és a füstködben elmosódott alakja takarásában még legalább tíz, nem kevésbé hátborzongató démon reszketeg körvonala sejlett fel.

Mindannyian az előttük álló párosra emelték tekintetüket, kétséget sem hagyva szándékaik felől.

Ölni, ölni mindenáron.

Alec reflexei félelmetesen gyorsan reagáltak. Tizedmásodpercek alatt kapta elő íját, és már lőtt is; halálpontosan szálló, rúnákkal ékes nyila átfúrta két, egymás mögött álló démon torkát egyazon pillanatban.

Alec már el is fordult tőlük, tudván, hogy ekkora sérüléstől kiszenvedtek; így csak Magnus látta, amint a démonok közönyös mozdulattal tépték ki a nyílvesszőt a saját testükből, hanyagul félredobva azt az útra. Bár, ahol a kezük a rúnákat érintették a nyilakon, füstölögni és égni kezdett. Ám hiába folyt a fekete ichor, hiába lett darabosabb a mozgásuk, ők csak... mentek. Megállíthatatlanul. És körbevették őket.

Magnus, hogy Alecet védeni tudja, a háta mögé ugrott, és egy olyan erős, vörösben játszó lángot küldött az egyikre, hogy az csak egy égett, alakját vesztett paca maradt a járdát borító mocsok és szenny között.

A következő sem lett sokkal szerencsésebb: fojtogató, kék mágiavonalak fonták körbe testét, majd roppantották össze játszi könnyedséggel, mintha csak egy kisgyerek kezében lévő ropi tört volna el. Egy másik szeméből tollas nyílvesszővég állt ki, így csak kapálózva, hörögve, de vaktában kapott az ellenségei után.

Egyre sötétebb lett. Mondén lőfegyverek ropogtak, rendőrök kiáltottak, Árnyvadász pengék csattogtak, mágia sercegett a levegőben. Por kavargott, zihálás hallatszott, lábak dobogtak, testek ütköztek.

Ám egyik pillanatról a másikra kisütött a nap a sötétségben. Villanás, majd esztelen, elhaló sivítások fúrták át a hirtelen beállt csöndet. Alec a szemét dörzsölgetve kereste a csodálatos, megváltó fény forrását, ám a szeme még mindig káprázott az intenzív, nap erejű fényforrástól. Majd újra rájuk borult a por, hamu és füst sötétítő függönye, ám Alec már rájött, mi volt ez: Clary és az ő híres-neves naprúnája. Az egyetlen, effektív fegyver ezek ellen a gyilkos szörnyetegek ellen. Semmi más nem irtotta őket úgy, mint ez. Semmi. Sem Alec nyilai, sem Magnus villámai. Mert az angyali fény tudja csak felvenni a küzdelmet a pokoli sötétséggel. A nyers, mégis tiszta, angyali fény. Semmi más.