Act Like You Love Me (Befejezett)

50. fejezet

           

Másnap leparkoltam a suli előtt, és kiszálltam a fekete terepjárómból. Az eső miatt felgyorsítottam lépteimet és úgy rohantam be a suliba, mint még soha.

Sokan integettek vagy hangosan köszöntek nekem, de ez egyáltalán nem érdekelt. Ezek az emberek is csak beszóltak Sarahnak.

Beraktam fekete bőrdzsekimet a szekrénybe, majd gyors léptekkel mentem be, ám Sarah hűlt helyét találtam. Megnéztem az időt, ami 7:55-öt mutatott... Már rég itt kellene lennie.

- Sarah hol van?- mentem oda Amyhez és Ryanhez, de mindketten csak nemlegesen megrázták a fejüket.

- Nem tudjuk. Azt hittük veled van!- felelte Amy, én pedig elővettem a mobilom, majd rögtön hívni kezdtem- nem veszi fel! Próbáltuk már.

- És a szüleit nem akartátok volna felhívni?- kérdeztem idegesen.

- Azt hittük veled van, és úgy gondoltuk, hogy akkor minek zaklassuk őket. De most már komolyan fel fogom hívni őket!- vette elő a telefonját a lány, majd megkereste a névjegyzékben Sarah szüleinek a számát és hívást kezdeményezett- Jó reggelt Mr. Morgan, elnézés a zavarásért, csak azt szerettem volna tudni, hogy mi van Sarahval, mert még mindig nem ért be, és aggódunk miatta... Hogy mi?- kiabálta el magát, nekem pedig a szívem őrülten kezdett el kalapálni.

Nem teljesen emlékszem, hogy Amy még mit beszélhetett Sarah apjával, mert mióta megtudtam, hogy valami baj történt vele, egyre csak jöttek a rosszabbnál rosszabb gondolatok.

- Sarahnak gyógyszer túladagolása volt- tette le a mobilját az asztalra.

- Hogyan történhetett ez?- kérdezte Ryan.

- Veszekedett az apjával, majd mérgesen felment, elvette az anyukája altatóját, és öt szemet bevett- válaszolta Amy maga elé meredve.

- Az egész az én hibám! Én basztam el a dolgokat!- ütöttem az asztalra, majd nem törődve a kíváncsi tekintetekkel, elindultam az ajtó felé.

- Hová-hová Mendes?- ütköztem majdnem össze Mr. Smithel.

- El kell mennem tanár úr!- feleltem, de ő visszahúzott.

- Sajnálom Shawn, de nem engedhetlek el. Tanítási idő van, ha most elmész és történik veled valami, engem állítanak elő. Úgyhogy ülj vissza, és suli után elintézheted a fontos dolgodat!- magyarázta el a teljesen érthető dolgot, bár most ez nem nagyon tudott meghatni, ám nem volt más választásom, így leültem Amy mellé.

Mr. Smith elmondta, hogy hol nyissuk ki a szöveggyűjteményt, majd mindenki síri csöndben végezte a dolgát, míg a tanár éppen dolgozatokat javított.

- És hogy van?- suttogtam, Amy pedig rám nézett.

- Húsz perccel később találtak rá, így rögtön hívták a mentőket, akik bevitték a kórházba és kimosták a gyomrát. Pár napig bent tartják megfigyelésen, és amikor beszéltem az apjával, éppen aludt. Minden rendben lesz, nyugodj meg!- fogta meg a kezemet, és bátorítóan rám mosolygott.

- Suli után azonnal bemegyek hozzá!- feleltem, ő pedig aprót bólintott.

- Mi is mennénk veled, ha nem bánod...

- Persze, ez csak természetes!- biccentettem, majd próbáltam koncentrálni a kielemezendő versre, sikertelenül. Mindig Sarahra gondolta, és arra, hogy hogyan tehetett ilyet. Hát nem gondolt rám? Nem gondolt arra, hogy mennyire fájna nekem azt, hogy ha elveszteném?

Suli után a megbeszéltekhez igazodva hárman mentünk be a kórházba. Amikor már a kórterme felé sétáltunk, a szívem gyorsabban kezdett el verni, és féltem, hogy hogyan fognak fogadni a szülei. Vajon engem hibáztatnának azért, amit a lányuk tett?

A kórteremhez megérkezvén a szülei az ajtó előtti székeken ültek. Megérkezésünkre felénk kapták a fejüket, és Sarah apja a szemembe nézett. Nagyot nyeltem, hiszen nem tudtam, hogy most éppen hogyan kéne cselekednem, vagy mit kéne mondanom.

A férfi felállt, és felém kezdett el lépkedni, én pedig a félelemtől egy lépést hátráltam, és reméltem, hogy nem vette észre eme mozdulatomat.

Megállt előttem, majd újra a szemembe nézett. Pár másodpercig állhattunk így, majd magához húzott és megölelt.

Ettől a nem várt cselekedettől nem tudtam hirtelen mit reagálni, majd amikor felfogtam, hogy Sarah apja éppen megölelt, visszaöleltem.

- Sajnálom!- suttogta, hogy csak én hallhassam.

- Semmi baj!- válaszoltam, majd eltolt magától, és halványan elmosolyodott.

- Menj be! Várt már téged!- felelte, nekem pedig ettől a mondattól gyorsabban kezdett el verni a szívem, és rögtön bementem Sarah kórtermébe.

Ott feküdt az ágyon, és csak egy infúzió volt rákötve. Szája fehérebb volt, de kezdett visszatérni annak eredeti színe. Ahogy meglátott, elkapta a tekintetét, és egy teljesen más pontot kezdett el nézni.

- Baba, nézz rám!- szóltam rá, ám továbbra sem nézett rám. Leültem az ágya szélére, és megfogtam a kezét- kérlek!

Sarah rám nézett, majd behunyta a szemét, amiből könnyek törtek utat maguknak. Rossz volt látni őt ilyen elesettnek...

- Sajnálom!- szólalt meg rekedtesen- nem gondoltam végig. Mérges voltam, mert apuval veszekedtünk.

- Sarah! Nyugodtam felhívhattál volna! Nem a halálba menekülnöd. Hiszen ez csak egy kis veszekedés volt!

- Tudom de...

- De mi? Képes lettél volna itt hagyni a családodat? Engem? Amyt és Ryant?- néztem rá kérdőn, ő pedig hosszasan kifújta a levegőt.

- Apu át akart irattatni egy másik iskolába...- felelte, nekem pedig kikerekedett a szemem.

- Komolyan? Emiatt akartál öngyilkos lenni?- álltam fel és kezdtem el fel-alá mászkálni- tényleg egy ilyen kis dolog miatt akartad volna elvenni az életedet? Elvenni az esélyt kettőnktől, hogy boldogok legyünk?

- Kétszer már átvertek! Nem akartam még egyszer csalódni!

- Azt gondolod, hogy én is olyan vagyok? Mint Justin és Ted?- mutattam magamra-, hogy én is kihasználnálak?

- Nem tudom Shawn! Nem akartam megint csalódni.

- Mert te biztosan jobban tudod, hogy én el foglak hagyni! Mert amúgy azért próbáltalak megvédeni Tedtől, nem? Hogy utána én is kihasználjalak, és ott hagyjalak!- feleltem idegesen. És így is éreztem magam.  Hogy képes azt hinni, hogy én képes lennék csak így kisétálni az életéből?!

- Sajnálom!- sírta el magát, én pedig beletúrtam a hajamba és az ajtó felé vettem az irányt.

- Hova mész?- hallottam meg szomorú hangját, amitől a szívem apró darabokra tört.

- Kell egy kis idő, hogy átgondoljam ezt. Sajnálom!- nyitottam ki az ajtót, és léptem ki újra a folyosóra...