Nyomok a hóban (HIÁTUS)

20. fejezet

Nem volt súlyos összecsapás, igazából, vér is csak a nagyobb darab férfi orrából folyt, de a rendőri intézkedésnek való ellenszegülés miatt mindkét harcoló egy zárkában éjszakázott. Mikor a hajnallal visszatért a józanságuk is, kiderült, hogy mindkettő szamurájcsalád leszármazottja volt, és egy régi sebet tépett fel újra a véletlen találkozás, és a mértéktelen italozás... a megtorlás ősi vágya éledt fel az egyikükben, a másik pedig nem szándékozott meghátrálni a kihívás elől. Mivel sem emberélet, sem tulajdon nem került veszélybe, így hamar távozhattak, de Nakamura morgása, és monoklija eléggé felhívta magára a figyelmet ahhoz, hogy többen is tudomást szerezzenek a konfliktusról. Saito alapvetően racionális hangvételben írta meg a jelentését, de ha mélyebben belegondolt a jelenetbe, és egy pillanatra elképzelte a két férfi helyzetét, furcsán képessé vált azonosulni az érzéseikkel. Az alkohol elhitette velük, hogy még szamurájok, akik között a bosszú még nem tiltott, hanem tisztelt, szent dolog. Nem volt bűntudata, amiért ellopta tőlük ezt a szentséget, de mégis halovány, tétova szánalmat érzett.

Végzett a papírokkal, és Sagawára pillantott.

- Gondolom, ő már végzett a jelentésével. Én is leadom a sajátomat.

Miközben felemelte a papírkötegeket, az ujjával választotta el az egyes csoportokat.

- Néhány kedves barátom holnap velem tart a városba. Örömmel venném, ha te is csatlakoznál.

- Attól tartok, ez nem lehetséges – rázta meg a fejét Saito. – Magam is személyes ügy kapcsán találkozom valakivel.

***

Tokio saját munkája miatt Matsudaira Teru mellett egy találkozó megszervezése meglehetősen nehézkesnek bizonyult, így csak hetekkel Saito fővárosba érkezése után kínálkozott rá lehetőség. A találkozás témájának érzékenysége miatt kerülték a zsúfolt utcákat, és csak ezektől kissé távolabb, egy ligetesített részen kezdtek beszélni. Szép terület volt, és a nyár ezúttal nem hozott akkora forróságot, mint az elmúlt években, így a növények sem nyögték az égető szeleket, élénk, tomboló zöldjük szépen törte meg a papírfehér város egyhangúságát.

Tokio stílusán nem változtatott sokat az udvarhölgyszerep, fekete haját továbbra is csak könnyed copfba kötötte, és egyszerű, levendulaszínű kimonót viselt. Saito szinte azonnal tudta, milyen híreket hoz, amint meglátta... a lány keze üres volt, az arcán pedig keserédes és halovány a mosoly.

- Akárki csinálta, precízen tüntetett el mindent – közölte. – A házat talán évek óta nem látogatták, a kertbe alig lehet bejutni, annyira benőtték a növények, de a szobákban tökéletes rend van. Vastagon ül a por, de minden rendezett, és minden üres.

- Yukimura mindig alapos volt.

- Ki az? – kérdezte a lány. – Már említette ezt a nevet de... ő tud valamit erről az egészről?

- Yukimura sok időt töltött velünk a Boshin háború előtt – felelte a férfi. – Az apja volt az, aki kifejlesztette azt a szert, de ő maga is elég okos volt, hogy rájöjjön néhány dologra.

- Úgy tűnik, ahhoz is elég okos volt, hogy minden információt eltűntessen – húzta el a száját Tokio.

Saito tökéletesen megértette Chizuru döntését, hogy megsemmisíti az Élet Vizéről esetleg hátramaradt tudást. A világnak nem volt szüksége több rasetsura. Emlékezett a Kazama nevű démon szavaira, amikor megvetően „hamisítvány"-nak nevezte őket... sértő megjegyzés volt, sosem értett egyet, sosem azonosult vele, de azt tudta, hogy ez az állapot nem természetes, és nem helyes, legfőképp pedig nem kívánta volna senkinek. Chizuru ugyanazokra az érzésekre alapozhatta régi háza kisöprését, mint amire ő a hadifogság elviselését: ne kerüljön olyanok kezébe a tudás, akik a hatalmat hajszolnák vele. A percekig tartó csend után Tokio ismét megszólalt, és a szavai úgy hatottak, mintha óvatosan, tétován piszkálni kezdene egy kérdést, amit félt feltenni, amivel fél foglalkozni.

- Örülök, hogy látom, de... mivel azt hiszem, tudom, mi volt az ára, hogy idejött... - semmi válasz. – Yaso...

- Kurasawa mindenben támogatja – mondta végül a férfi. – Ueda-san pedig minden bizonnyal gyűlöl engem.

- Azt ne mondja, hogy meglepi – horkantott szarkasztikusan Tokio, de ismét nem kapott semmi választ. – Bánja?

- A válásunk Yaso döntése volt.

- De csak azért hozta meg, mert maga elhagyta, nem igaz? Tisztában vagyok a nők jogaival, Fujita-san, és tudom, hogy a kevés lehetőség egyike, amikor elválhatunk a férjünktől, az az, ha határozatlan időre távozik.

- Ezt nem kívánom megvitatni.

Tokio a férfi felé fordult, és azzal a jellegzetes, fürkésző tekintettel kutatta az arcának rezdüléseit, de Saito pillanatokon belül elfordította a fejét. Az egyszerű gesztussal jelezte, hogy semmilyen mértékben nem akarja átadni a döntés hátterében álló gondolatokat és érzéseket. Tokio félrebillentette a fejét, kissé talán csalódottan, de nem meglepetten... hallgatott pár pillanatig, majd megszólalt.

- Tudja... nem lennék Yaso helyében – elhalkult. – Szomorú érzés lehet rádöbbenni, hogy valaki, akiről azt hiszi az ember, szüksége van rá, valójában inkább arra vágyik, hogy parancsoljanak neki.

Ezt egyértelműen sértésnek szánta, a hangsúly, a mimika, minden arra utalt, hogy a kijelentéssel fájdalmat akart okozni. Saito képtelen volt eldönteni, a lány azért folyamodik a kegyetlenebb szurkálódáshoz, hogy beszédre bírja, vagy az általa helytelennek vélt döntés miatt próbál így hatni rá, de nem is számított. Nem válaszolt, mert úgy vélte, Tokionak nincs joga a kérdezősködéshez.

De a szomorú igazság, hogy a sértésnek volt alapja. Két árulás közül választhatott, mindegyik arányos bűntudatot hoz magával, és amikor feltette a kérdést, mire képes, mivel tud szembenézni, elérte a tudat, hogy a kötelesség elmulasztása a nehezebb. Az volt az a furcsa, fájdalmasan ölelő bizonyosság, ami után meghozta a döntését, és elhagyta Tonamit. Yaso nem lett dühös rá, nem vetette meg érte, Uedával ellentétben, csak megírta a rövid válási papírt, amihez minden jogi alapot megkapott. Június 10-én pedig elbúcsúzott tőle, tiszteletteljes, őszinte jószándékkal, de nem a hazaváró, nyílt kedvességgel. A férfi néhány nappal korábban kérte Kurasawát, hogy adjon meg minden támogatást a nőnek, és akkor pontosan látta, korábbi vendéglátója bár továbbra is barátjaként tartja számon, ugyancsak nehezményezi a választását. Amikor Saito végleg búcsút vett Tonamitól, az a gonosz bizonyosság újra elfogta, és ezúttal azt a halvány, sötét gondolatot is átadta, hogy soha többé nem látja Yasot.

De a döntéssel járó szorongató érzések dacára mégis úgy érezte, két rossz közül a kisebbet választotta. Fel tudta emelni a fejét, egyenes maradt a háta, mert hiába követett el egy árulást, legalább az elvek, az eszmék, azok nem vesztek oda. Bánta, nem tudta volna nem bánni, de pontosan tudta, ha újra ott lenne, amikor megkapja azt a parancsot, akkor is követné.

És ahogy kissé feltámadt a szél, és kihúzva magát a tekintete azt a határvonalat kutatta, ahol az alacsony fák levelei eggyé válnak az éggel, Tokio ismét felé pillantott. Nem értette igazán a férfi szemeiben feloldódó tükörképeket, a mozdulatlan arcot, és nem is tudott mit mondani. De azt is érezte, hogy a sértés után is fennmaradó tömör némaság önmagában is egyfajta válasz volt.