Nyomok a hóban (HIÁTUS)

14. fejezet

A Tokióba vezető út azonban meglepő csendben zajlott, rajtaütések, és komoly konfliktusok nélkül. Saito maga több éjszaka is őrségben volt... könnyen ébren maradt ilyenkor, jóval könnyebben, mint a társai, bár a fáradtság őt is megviselte. Leülve a tűz mellé a letáborozások alkalmával néha egészen a háborút idézték... csak a másnap itt nem volt bizonytalan, nem fordult elő, hogy azzal a furcsán nyugodt gondolattal kellett lepihenni, hogy ez az utolsó éjszaka. De a beszélgetések, azok a cinikus nevetések a régiek voltak, a harcok előtti éjszakákat idézte a becsempészett szaké is... emlékezett az egyik estére, mikor Hijikata próbálta némi alkohollal motiválni a fásult csapatokat. Jó volt hallgatni még az ilyenkor kirobbanó kisebb vitákat is, és néha, ha szóba került, még ő maga is beszélt néhány szót Edoról, ahogy még ő emlékezett rá, főként a Shieikanban töltött időkből. Ekkor szigorúan a városról szóló tapasztalatokra és tényekre koncentrált, nem fejtegette a személyes vonatkozásokat, pedig az elméjét határozottan megrohamozták az ehhez hasonló emlékek. A saját harcai Soujival, amelyek többnyire azzal értek véget, hogy mindkettejük arcáról patakokban csorgott a veríték, ziháltak és alig álltak a lábukon... élvezve, hogy soha, egyikük sem tudta legyőzni a másikat, mindig addig küzdöttek, amíg már reszketett a kezükben a kard. Az esték, amikor úgy aludtak el, mint akik császárnak érzik magukat, pedig éhesek maradtak, és tudták, hogy másnap sem laknak jól. Ezeket felesleges lett volna tovább adni, és nem is akarta, így maradtak a leírások az akkoriban is épp elég zajos utcákról, az árusokról, a város meglepően jól átlátható szerkezetéről... akik ritkán jártak arra, azoknak ez is éppen elég szórakoztatónak bizonyult, és ahogy elmondta, és maga elé képzelte az egészet, szinte már megalkotta a saját képét a megváltozott környékről is.

Épp ezért okozott meglepetést, hogy Tokió változása nem volt annyira szembetűnő. Persze, akadtak különbségek: az utcák például még zajosabbak lettek. Annak dacára, hogy a Meiji kor egyik jelszava a mindenkinek kijáró egyenlőség volt, a tény, hogy az Edo kastélyból Császári Palota lett kicsit mintha még élesebbre húzta volna a határokat. Nem szűnt meg a különbség a város magasabban fekvő területeinek jómódja és az alacsonyabb térségek szegénysége között. Az elmúlt évben nyomtatták az első japán nyelvű napilapot, így az utcákon már látni lehetett hogyan osztogatják, főként nyugatias öltözékbe bújt fiatalok. Néha pedig hallani lehetett az idősebb nők zsörtölődését a rizs felszökött áráról... de nem, mindezek is apró változások voltak. Ami igazán megváltozott, az úgy tűnt, nem vált láthatóvá... az csendben kebelezte be a múltat.

A volt daimjóknak a Yamanote területen biztosítottak szállást. Korábban itt az efféle fogadásokhoz teljes felkészültség volt, az erre alkalmas fogadók legtöbbjét azonban még a Boshin háború kirobbanása előtt felszámolták, így jóval nehezebben lehetett megoldani a problémákat. A vendégeknek nyíltan a császár elé kellett járulniuk, de több jelentős politikai személyiség is képviseltette magát... ha az utcán nagy csődület alakult ki, már sejteni lehetett, hogy az érkező kocsiban valamilyen befolyásos alak tartózkodik. Egy ilyen esetnek Saito is tanúja volt, két nappal az érkezésük után... egy Saigo Takamori nevű férfi érkezett, az ideiglenes kormány vezetője... politikusként sokan azt beszélték, Japán egyik legbefolyásosabb embere, a tényleges hatalom sok szempontból inkább az ő kezében összpontosult, nem a császáréban. Hatalomhoz, azon túl, hogy a császár mellett állt a háborúban valószínűleg az juttatta, hogy több politikai vezető ebben az időben Európában tartózkodott, diplomáciai küldetéseket teljesítve.

Saito emlékezett a férfire, látnia sem kellett, a neve is ismerősen csengett... Toba-Fushiminél a császári csapatokat vezette, széles vállú, igazi katonaalkat volt, harci stílusából ítélve hasonló lehetett a természete is. Akinek a kezéből abban a vad csatában nem csúszott ki az irányítás, az csakis olyasvalaki lehetett, aki eggyé tudott válni a káosszal. Saitoval két testőr volt még aznap, akik közelebb húzódtak a csődülethez, kíváncsian... az egykori Shinsengumi kapitány azonban elfordította a fejét, és miközben a fél kezét a katanája markolatán pihentette, az ujjai ütemesen doboltak, mintha ideges, türelmetlen volna.