Nyomok a hóban (HIÁTUS)

14. fejezet

- Ugye nem lesz semmi...

- Sokan vagyunk. Ha támadásra kerül a sor...

- Nem erről beszélek – Yaso megtorpant, miközben megszorította a férje kesztyűbe bújtatott kezét, a hüvelykujja pedig végigszaladt az ízületeken. – Nem akartam felhozni, de... - továbbra is csend. – A pokolba, Goro, tudod, mire gondolok.

- Tudom.

- Akkor...

- Minden rendben lesz. Elég erős vagyok – Ez nem nyugtatta meg a nőt, ellenkezőleg. „Elég erős vagyok" nagyon is arra utalt, hogy a roham igenis elérheti az út során.

- Ez azt jelenti, hogy...

- Minden rendben lesz. Mondtam.

Saitot ezekkel a kérdésekkel eresztették el Tonamiból. Már lassan egy éve volt, hogy nem hagyta el, így egészen furcsán érezte magát, ahogy közeledtek Tokió felé. Még mindig nehezen szokta meg a főváros új nevét... többször elismételte magában, hogy a nyelve lassan elszokjon az annyit használt Edotól. Yaso aggodalma nem volt alaptalan, a rohamok ismét kezdtek gyakoribbá válni, de valahányszor őt magát kezdte volna aggasztani, hogy milyen helyzetbe kerülhet, ha az úton éri egy, Saito makacsul összeszorította az ajkát, és eldöntötte, hogy minden rendben lesz. Megígérte, hogy megbirkózik a helyzettel, tehát nem fordulhatott elő, hogy a vérszomj bármiben is gátolja. Most majdnem túl szép volt minden... a kard az oldalán, a vágy a hazatérésre, ez most nem mehetett tönkre.

A testőrség tagjai főként nála idősebb harcosok voltak, csupán néhány fiatal akadt köztük. Saito mindkét csoporttal szemben csendes maradt, noha kölcsönös udvariasság és tisztelet folyamatosan jellemezte az interakcióikat. Ismerték őt annyira, hogy tiszteljék a tapasztalatát, és bizonyos párbeszédekben ez meg is nyilvánult. Kataharu, a maga fiatal, de éles elméjével egyszer feltette az egyszerű kérdést: „Van-e bármi valós esélye, hogy megtámadják?" Erre először értetlen felhördülés volt a válasz, természetesen, hiszen a testőrök azért kísérték a fiatalembert, hogy ezt elkerüljék, de rövid gondolkodás után az egyik lőfegyveres, szinte még gyerek, megszólalt:

- Nem hiszem. Egy ilyen támadás szíthat ugyan káoszt, de főként Tonamiban. Túl jelentéktelen tartomány ahhoz, hogy nagyon törődjenek vele – a rövid csendet Saito törte meg.

- Olyasvalaki fejével gondolkodsz, aki elfogadta, hogy megváltozott a világ – mondta halkan. – Aki ebbe nem nyugodott bele, annak minden megegyezés, ami szilárdítja a rendet, sértés. Nem káoszt kíván kelteni, csupán megtorolni a rajta esett sérelmet.

- Akinek van becsülete, nem tenne...

- Ragaszkodj a magad becsületéhez, de ne bízz túlságosan a másikéban.

A fiatal katona sértetten felhúzta az orrát, az arca egészen majomra emlékeztetővé torzult a grimasztól... néhányan meg is mosolyogták a jelenetet, de főként az idősek egyetértően bólintottak magára a megállapításra. Kataharu tekintete a távolba révedt, majd ismét megszólalt.

- Milyen támadásra számíthatnék ebben az esetben?

- Komoly szerveződés nem valószínű – jegyezte meg az egyik idősebb férfi. – Tonami migrációja csak az egyik megvitatott kérdés, a nagyobb probléma, hogy több daimjót hivattak a császár elé... de tudnánk arról, ha működne egy kézben központosuló ellenállás. A bandita támadások viszont mindig reálisak.