We Don't Care ~Malum /szünetel/

~Seventeen~

-Calum, kelj már fel! El fogsz késni az iskolából!

-Felkelek anyu, nyugodj már le! - kiabáltam vissza a földszinten pakolászó anyámnak.

Semmi kedvem nem volt a mai naphoz. Nem akartam látni, a tegnap kitapétázott folyosót, sem Samet, sem Mirát vagy Lukeot. Senkit, de legfőképp magammal nem bírtam szembe nézni. Borzalmas ember vagyok. Elárulom magamat, az érzéseimet, és Mikeot is, mindezt azért, hogy megmaradjon a szaros hírnevem.

Ha lehetne, szembe köpném saját magamat. Hányinger kerülget attól, amit tegnap tettem. Ráadásul még mindig nem akarok arra gondolni, miért zavar ennyire Mikey. Talán tudnám a választ, ha engedném magam ezen agyalni, de úgy érzem jobb ha nem tudom. Vagy inkább nem vallom be.

Inkább hosszában vágnám fel az ereimet, minthogy ma felkeljek az ágyból és szembe nézzek a sok szarsággal, de hát muszáj, mert ha most nem állok fel, oda lesz a "jó hírem" és nem lenne értelme a szaros szenvedésemnek. Szóval inkább elveszem az érte járó jutalmat. Már így is-úgyis egy faszkalap vagyok, most már csinálhatok bármit. Le is szarom.

Ebben a szellemben léptem ki a házból, hogy gyalog induljak suliba. Nem csalódtam a benti látvánnyal. Mindenki röhögött, egy-egy lapot szorongatva. Egymásnak mutogatták őket, miközben alázták a képen látható fiút. Legyőzve magamban az undort és a hányingert, mosolyogva bólintottam, és röhögve pacsiztam le a többiekkel.

-Hé, srácok! - hallottam Sam hangját. - Tetszik az új tapéta? A régi festéket szarnak gondoltuk pár haverral. - szónokolt, magához híven egy padról. - Ó, itt is van. Calum! Nagy tapsot neki! - mutatott rám.

Egy gyilkos tekintetet küldtem neki, mire ő csak kacsintott. Az oké, hogy belekényszerített ebbe a szarba, de hogy ki is kiáltja a nevemet...

-Calum!

-Na már csak te hiányoztál... - fújtam ki hosszan a levegőt.

-Tessék? - ölelt át a szőke lány, mikor közel ért hozzám.

-Semmi csak hiányoztál! - csókoltam meg.

-Hé, mi van? Hol a mosolyod, szivi?

-Van olyan, hogy nincs kedvem mosolyogni. -túrtam hajába, hogy még egyszer megcsókoljam.

- Mit csinálsz? - húzódott el.

- Lesmárolom a barátnőmet. Neked minek tűnt?

-Hmm, tetszik az új Calum! - nyalta meg száját.

-És még hogy fog! - húztam vissza ajkaimhoz.

~~~
Érezted már, hogy elborít a sötétség? Hogy bármit teszel nem tudsz megküzdeni vele? Van az a pont, ahol pedig belefáradsz a harcba. Hagyod, hogy elnyeljen, magáévá tegyen, megváltoztasson. Minden amit addig rossznak, helytelennek gondoltál, egy kettőre semmiségnek tűnik, szemrebbenés nélkül megteszed. Nincsenek gátlások, rossz lépések. Kényelmes állapot ez, de veszélyes is lehet.

Aznap engem elnyelt a sötétség és nem éreztem a veszélyét.
~~~

-Menjetek szobára! - röhögött egy srác mellettünk.

Elváltam a lánytól, fogaim közé véve alsó ajkát. Ahogy felnéztem megpillantottam őt. Sötét kapucni takarta haját, és arca felét, de bárhol felismerném azokat a zöld szemeket. Csalódottan nézett rám, arca hihetetlen fájdalmat sugárzott. Egész nap csak most éreztem valamit. Nekem is fájt, megszédültem, de visszatértem a valóságba. Ő nem számít.

Egy senki.

Elkaptam fejemet, és visszavezettem tekintetemet Mirára.

- Remélem nem terveztél matekra menni!

-Miért? - emelte fel szemöldökét.

-Más feladatot szánok neked, cica! - kacsintottam.

Kuncogni kezdett, és abban a pillanatban megszólalt a csengő. A folyosó lassan kiürült, csak ketten maradunk.

-Mit akarsz? - méregetett a lány.

-Leszopsz kiscicám.- közöltem vele.

-Tessék? - ugrott fel szemöldöke.

-Jól hallottad, azt mondtad tetszik az új Calum. Többet nem leszek puhapöcsű gyökér. Jobb ha hozzászoksz, és minél előbb nekiállsz szót fogadni nekem.

- Új Calum, hm? - pödörgette haját.

- Szerintem ne vacakolj, mert elég sok más lány szívesen megtenné a helyedben. - vontam meg a vállamat.

-Nem, nem. Megcsinálom!

-Jó kislány! - kacsintottam, majd csuklóját szorítva behúztam a fiúmosdóba.

-Húzás kifelé! - utasítottam egy srácot, aki épp kezet mosott.

Azonnal kislisszolt, én meg bevezettem Mirát egy fülkébe, ahol kényelmesen helyet foglaltam a vécéülőkén. A lány nem vesztegette az időt, kigombolta nadrágomat, majd letolta alsómat, hogy hozzáférhessen a kívánt testrészemhez.

Perceken belül már halk nyögéseim töltötték be a teret. Nem tartott neki sokáig, mire a csúcsra juttatott. Lenyelte a fehéres folyadékot, majd mosolyogva az ölembe ült.

-Jó voltam, bébi? - csókolgatta nyakamat.

- Mi az hogy! Nem vagy szűz, mi? - nevettem.

-Ohm... Én...

-Leszarom, hogy hazudtál. Nem bír érdekelni.

Felálltam és magamra húztam nadrágomat.

-Kimegyek cigizni. - töröltem le szája sarkát, majd ő készségesen lenyalta az ujjamon maradt anyagot. - Ügyes voltál, cica. Ma éjjel várlak! - kacsintottam, majd kifelé indultam.

-Calum, várj! - sietett utánam.

-Igen?

-Nem mehetek veled? - mosolygott.

- Bocs, de egyedül cigizek. - közöltem, majd kilöktem az ajtót.

A hátsó kijárat felé igyekeztem. Nem vágytam jobban semmire, minthogy végre csöndben leülhessek a kemény lépcsőre, bámuljam a felhőket és a füstöt. Csak akkor jutott eszembe a punk fiú, mikor már félig kinyitottam az ajtót. Szerencsére nem volt ott, bár beugrott az első találkozásunk... Helyet foglaltam a földön és elmerengtem.

Fura volt, hogy több érzést vált ki belőlem Mikey puszta gondolata, mint egy kirándulás Mira szájában. Aggasztóan fura.

Olyan összetett az a fiú. Más mint bárki akit eddig ismertem. Nem akartam rá gondolni, mert fájt és a fájdalom gyengévé tesz, Hood pedig többé nem lesz átverhető, gyenge, hülye!

-Szia! ...Leülhetek?