We Don't Care ~Malum /szünetel/

~Six~

Lebattyogtunk a hosszú lépcsősoron. Szorosan követtem Mikeyt. Félhomályban még százszor ijesztőbb ez a béna ház, esküszöm!

Kiértünk a szabadba. A tücsök ciripelésen kívül nem volt más zaj. Átszenvedtük magunkat a magas fűtengeren, megkerülve a házat. Majdnem háromszor taknyoltam el, ami nem lett volna túl jó, hisz a hangszer is nálam volt.

Mikey, a hátsó udvar közepén végre lassított. Innen már nem lehetett látni olyan szépen a partot, mint fentről, de azért még észre lehett venni a végtelen kékséget.

-Mit csinálunk itt?

-Mindig ennyit kérdezel? - nézett rám. Hangja nem arról, tanúskodott, hogy valójában idegesítem, szóval még húztam az agyát.

-Te meg sosem szoktál válaszolni?

-Miért kérdéssel válaszolsz?

-Te miért? - húztam győzedelmes vigyorra számat.

-Hülye vagy, Hood.

-Te meg fura, Clifford.

-Akkor miért vagy itt? - tette karba kezét. Nem kötekedni akart, komolyan tette fel a kérdést.

-Rosszul értelmezed a szót. A furcsa nem negatívum. Azt jelenti, hogy különleges, szokatlan. Más mint a többi.

-És az nem rossz?

-Hogy lenne már rossz? A fél emberiség ilyen akar lenni, de mind csak szürke egér.

-Komolyan így gondolod? - emelte rám tekintetét.

Határozottan bólintottam.

-Ohm kösz, gondolom. - vakargatta tarkóját.

Miért érzem úgy, hogy Mikeyval mindig túl messzire megyek? Miért nem tettem még ilyet mással? És legfőképpen, miért nem zavar ez az egész?

-Add egy picit! - nyúlt gitárjáért.

Átadtam neki a hangszert, mire leült a fűbe, ölébe vette, majd felnézett rám.

-Csatlakozz, nyugodtan. - mutatott maga elé.

Vonakodva bár, de letelepedtem a földre a fiúval szemben.

-Van kedvenc számod? - kérdezte.

-Sok van. - bólintottam lelkesen.

-Akkor mondj egyet. - mosolyodott el kedvesen.

-Ohm... Mondjuk A day to remember- If it means some to you. Ismered?

Bólintott, majd játszani kezdtett. Tökéletesen felismerhető volt a játéka, és mikor elkezdett énekelni... Valami jó érzés futott át egész testemen, nem tudtam mit tenni ellene, ígyhát átadtam magam neki. Dölöngélve, mosolyogva dúdoltam a számot. Néha felnézett rám, látta, hogy megbabonázva bámulom fürge ujjait, mire ő is mosolyra húzta száját. Összetalálkozott tekintetünk, nem tudtam visszafogni magam, még szélesebbre húztam számat, aztán őt néztem egy darabig, ahogy gitározott. Nem tudatosan, csak úgy jól esett őt látni. Mikor ráeszméltem, hogy ez elég fura lehet, gyorsan visszaszegeztem tekintetem a hangszerre, hátha ragad rám valami.

-Tetszett? - nézett rám a dal végén.

-Igen, nagyon! - örvendeztem.

-Majd csinálunk közös feldolgozást, ha gondolod. Milyen hangod van?

-Ohm... Régen énekeltem már.

-Mutasd! - mosolyodott el. - All time low: Therapy?

-Én nem hinném, hogy... - vakargattam tarkóm, de ő szokásához híven, teljesen figyelmen kívül hagyta bizonytalanságom és már játszotta is a számot.

Mivel nem kezdtem el időben, így ő énekelt. Dalolás közben rám nézett, biztatóan elmosolyodott és kicsit felhúzta orrát, amin elnevettem magam. Nem kényszerített, hogy megszólaljak, magamtól is elkezdtem, bizonytalanul bár, de énekeltem. Együtt adtuk elő a számot, annyira élveztem, teljesen meg is feledkeztem minden aggályomról, felszabadultan énekeltem, vele. Az utolsó refrént már teljesen egyedül szólaltattam meg.

-Azta... - tátotta száját a fiú, ahogy véget ért a szám - Eszméletlen jó hangod van!

-Annyira nem is jó. - tépkedtem a füvet.

-Te hülye vagy?! - lökött meg kicsit - Wow. - ámuldozott még mindig.

-Akkor még egy szám?

-Persze!

Órákon keresztül zenéltünk és nevettünk. Észre sem vettem, ahogy besötétedik, ám a félhomályból egyszer csak korom sötét lett. Csak a hold világított nekünk. A ház teljesen kitakarta az utcalámpák meleg fényét. Már nem szólt a gitár, nem énekeltünk, így tökéletesen hallani lehetett az óceán hullámzását. A szél felélénkült, sós illatot hozva magával. Michael színes fürtjeit zabolátlanul táncoltatta a huncut szellő. Egy pillanatra lekötötte figyelmemet a fiú nem mindennapi látványa.

Zöld szemei vannak. Nem egyszerű zöldek, hanem smaragd, ami csak úgy szikrázik a holdfényben. Tejfehér bőrével tökéletes kontrasztot alkot meggy-bordó ajka...

-Mit látsz? - kérdezte halkan, engem bámulva. Nem vágott értetlen fejet, nem érzékeltette velem, hogy nagyon furán viselkedek, pedig így volt.

-Semmit. - válaszoltam ugyan olyan hangerővel.

Pár hosszúnak tűnő pillanat múlva megtörtem a szemkontaktust és hirtelen felpattantam.

-Ohm... Mennem kéne, sötét van. - indultam el lassan, ám megfogta kezemet és visszahúzott.

-Kérlek, maradj még! Ilyenkor a legszebb.

-Mégis mi?

-Az ég. - válaszolt izgatottsággal szemeiben, azzal elfeküdt a fűben - Gyere, nézd meg!

Lefeküdtem mellé és nem hazudott. Olyan gyönyörű volt aznap éjjel az égbolt, amilyenhez foghatót azóta sem láttam.

-Elképesztő! - nyögtem ki.

-Ugye? Imádom a csillagokat.

-Én is. Ismered a csillagképeket?

-Nem mindet. Te igen? - fordult felém.

-Persze. Megmutatom.

Ujjammal összekötöttem a csillagokat, hogy kiadják a megfelelő szimbólumot. Bemutattam neki mindet.

-Ennyire szereted ezt? - mosolyodott el.

-Imádom!

-Érdekes vagy Cal, csupa újdonság.

-Te mit imádsz Mikey? - néztem rá.

-Bennem nincs semmi érdekes. - nézett el tőlem.

-Te maga vagy az érdekesség, Mike!

Csak egy félmosolyra húzta száját, az ég felé fordulva. Nem szólt semmit, ahogy én sem, csak bámultuk a csillagokat.