We Don't Care ~Malum /szünetel/

~Eleven~

Érezted már, hogy legyőznek a démonjaid? Hiába küzdesz, hiába próbálsz felejteni, szétszakítanak belülről. Legyőznek, összetörnek, megsemmisítenek. Nem ölnek meg, azt nem teszik sosem, de ha elég jó munkát végeznek, azt megteszed te magadtól is.

Órákig bőgtem a földön, mint egy hülye kisgyerek. Annyira undorodtam magamtól, hogy hányinger kerülgetett. Szánalmas vagyok és semmirekellő. Nem bírom elviselni magam, nem bírok együtt élni saját magammal... Nem vagyok rá képes egyszerűen.

Feltápászkodtam, de lábaim gyengék voltak, nem tudtam megtenni túl sok lépést, a földre zuhantam. Ettől még jobban utáltam magam. Utáltam, hogy gyenge vagyok. Olyan erősen a földbe ütöttem, ahogy csak bírtam. Elöntött a tompa fájdalom. Fájdalom, végre, ez az! Az emeletre cipeltem magamat, kinyitottam a tükör melletti szekrényt, majd kutatni kezdem. Nem kellett ezzel sok időt eltöltenem, tudtam mit és hol keressek.

Ledobtam magamról felsőmet, majd sérülésekkel teli karomra néztem. Egy pillanatra megálltam.

Megint gyáva vagy! Nem mered megtenni! Még ezt se...!

Bőrömbe hasítottam az éles pengét. Összeszítottam fogaimat, fejemet felemeltem, nem akartam nézni. Már nem sírtam, csak könnyeztem.

A külső fájdalom elvonta a figyelmet a belsőkről. Kár, hogy csak egy pillanatra, ahogy abba hagytam a vágást, visszatért, így újra magamba vájtam az éles tárgyat.

Nem vagy te jó semmire!

Nem szeret senki!

Egy senki vagy!

Szánalmas és gyenge!

Eldobtam a pengét, mikor észbe kaptam, már félelmetesen sok vér terített be mindent. Nem foglalkoztam, azzal hogy ez veszélyes az életemre, nem érdekelt. Csak azon kattogott az agyam, hogy fogom mindezt eltüntetni.

Mivel még mindig folyt a vér kezeimből, felületesen bekötöztem őket, és elkezdtem takarítani. A kötés szörnyen nyomott, szúrt dörzsölt, de ez sem zavart. Nem akartam szembesülni a szánakozó tekintetekkel. Nem akartam pszichológushoz kerülni, nem akartam, hogy máshogy nézzenek rám. Sosem mondom el senkinek, és tökéletesen titkolom.

Calum

Leellenőriztem telefonomat, de a színes hajú fiú még mindig nem válaszolt. Fura volt, hogy ez a tény jobban felzaklatott, mint a veszekedés Mirával. Annyira másnak éreztem az egész életemet, gondolataimat, saját magamat. Megváltoztam, miatta...? Az okokat nem tudtam, csak a következményt ismertem és őszintén örültem neki.

Írtam még pár sort a fiúnak:

Szia! Beteg vagyok, így ma nem voltam suliban, nem tudom észre vetted-e. Mindegy... arra akarok kilyukadni, hogy ha jobban leszek esetleg találkozhatnánk valahol... Gitározni, vagy ilyesmi. Mit szólsz?

Ma már képtelen voltam visszaaludni. Gondolkoztam a megfejthetetlen talányon, miszerint: mi lehet ebben a fiúban, ami miatt alapjaiban változnak meg gondolataim, szokásaim és én magam?

A nap hátralevő részében körülbelül 2 liter teát ittam meg, borogattam a fejemet, gyógyszert vettem be, mindent megtettem, hogy jobban lehessek. Utálok beteg lenni és tétlenül ülni. Nem bírok egyedül lenni egy szobában. Ez nem én vagyok és valószínűleg nem is leszek.

A nap végére már elég jól voltam, csak az orromat fújtam, bár megállás nélkül, plusz picit fájt a torkom de lement a lázam és a fejem se hasogatott. Választ viszont még mindig nem kaptam.

Michael

Egész nap csak kuporogtam egy helyben, az ágyam egyik sarkában. Olyan apróra akartam összehúzni magam, amennyire csak lehetett. El akartam tűnni a világ elől. Csak úgy felszívódni mindenféle feltűnés és felhajtás nélkül. Hogy senki se emlékezzen rám, senkinek se jussak többé eszébe. Egyszerűbb lett volna meg sem születni, de ugyebár már úgyis mindegy.

Éreztem, hogy gyomrom mindjárt megemészti saját magát, de a legundorítóbb dolog most az éves volt számomra. Már a puszta gondolattól is hányingerem lett, ám anyu felkiabált és megkért, hogy menjek le vacsorázni.

Enni nem fogok, nyilván, de mi lenne furább; ha szó nélkül kuporognék, feljönne és látná, hogy egy depressziós gyökér vagyok, nem, ez nem jó. A másik verzió, hogy lemegyek, megbökdösöm a kaját, összeszedem minden színészi tudásomat, és előadom, mintha minden rendben lenne, legalábbis nem kívánnám magam a pokolba. Az utóbbi lehetőséget választottam, felvettem egy hosszú ujjút és levonszoltam magam a konyhába.

- Szia, Mike! - köszöntött apu, kinézve egy pillanatra újságja takarásából.

-Sziasztok! - ültem le melléjük. - Milyen volt a munka? - kérdeztem, mielőtt ők kérdeznének.

Szerencsémre végtelen panaszkodásba kezdtek a köcsög főnökökről és megbízhatatlan munkatársakról. Ezalatt bólogattam, kicsit megtúrtam az ételt, párszor visszakérdeztem és műmosolyom alól bámultam rájuk.

Pár perc múlva megrezzent a mobilom az asztalon.

-Ohm... Azt hiszem végeztem az evéssel. - kezdtem - Felmehetek? Van még egy kis házim...

-De Mikey, nem is ettél. - ellenkezett anyu.

-Dehogynem, finom volt! De most tényleg mennem kéne.

-Hát jó. Jó éjt akkor! Azt hiszem ma korán lefekszünk.

-Jól van. Szép álmokat! - búcsúztam el.

Felvonszoltam félig holt testemet a lépcsőn és újra az ágyra kuporodtam. Üzenetem érkezett Calumtól. Találkozni akar! Talán ez mégsem lenne túl jó ötlet... Nem kéne tönkretenni őt, sem magamat... Vagyis, nekem már mindegy. De neki még lehet normális élete és ebbe én egyértelműen nem férek bele. El kell ezt fogadnom, és hagyni őt.

Nehéz szívvel, de kitöröltem az üzenetet. Naiv módon úgy gondoltam kitöröltem az életemből is. Egy gombnyomással az érzéseimet, az emlékeimet, a fájdalmaimat... Nyilván ez nem így ment. Még rosszabb lett az egész.