We Don't Care ~Malum /szünetel/

~One~

Mint mindig, ma is korábban kezdtem a napot, mint társaim. Hajnalban - még szinte sötétben- futni indultam. Tüdőmet átfagyasztotta a hideg, reggeli levegő, arcomat kipirosította a szél, ajkaim cserepesek lettek. Ezekkel a kis mellékhatásokkal mit sem törődve indulok el minden nap hatkor futni. A legtöbbet hozom ki magamból, majd még többet, aztán még egy kicsit...

Ha hazaérek rögtön beállok a forró zuhany alá. Mindezek után megyek az imádott gimimbe. Az én kis birodalmam, mondhatni. Még sosem gondolkoztam el, milyen lehet népszerűtlennek lenni, szerencsére még életemben nem kellett megtapasztalnom. Mindig voltak barátaim, gyorsan beilleszkedtem, az emberek szerettek a közelemben lenni. Hálás voltam ezért az "áldásért", biztos szar lehet egy kis senkinek lenni... Na mindegy.

Még mielőtt beléptem volna a hatalmas ajtón, elindultam a másik irányba. Ügyeltem, hogy senki se lásson. Megkerültem az intézet vaskos falait, egyenesen a suli mögé igyekeztem.

Itt sosincs senki, főleg nem ilyenkor. Levágtam a táskámat a hátsó, apró bejárat előtt elterülő pár fokos lépcsőre. Kihalásztam zsebemből a fehér dobozt és az öngyújtómat, majd kivettem egy cigit, és meggyújtottam. Megszívva azt, azonnal gyönyörű füst szállt fel a levegőbe.

Csodálva néztem, miközben nekidőltem a vörös téglafalnak. Még egy mélyet szippantottam, érzetem, ahogy testembe áramlik az éltető nikotin, eltölti sejtjeimet az ellenállhatatlan méreg, majd megszabadulva mindettől megkönnyebbülten égnek eresztettem a mesés füstöt. Az illatos szürkeség táncolva halványodott, majd tűnt el a szél erős tépésében.

Ezt a megszokott mozdulatot sokszor eljátszottam még. Szerettem itt lenni, egyedül. Senki sem tudja, hogy cigizek, hisz a "sztár-sportoló" csupa tökéletesség, ebbe nem fér bele ez a káros szokás.

Végre egyedül vagyok a két legjobb barátommal: csend és nikotin.

A felhők gyönyörűen befedik a várost. Ez a legszebb idő a világon. A nap pár kósza sugara hatol csak át a fellegek sötét burkán, így az még egyedibb és mesésebb hatást kelt. A levegő nyomott a közelgő vihar miatt, ilyenkor a legillatosabb. Olyan vészjósló, komor, sötét, mégis gyönyörű, csodálatos és különlegesen egyedi. Ezek a legszebb dolgok az életben. A sima napsütés olyan snassz. Értelmét veszti a csodálása, ha olyan mindennapi.

Fejemet is a falnak támasztva fújtam ki az újabb adag füstöt. Ajkaimat újra a cigi vékony alakjának préselve szippantottam egy utolsót, majd eltaposva a csikket magára hagytam. A langyos szél behatolt kicipzározott kabátomon, libabőrössé téve testem minden porcikáját.

Felkaptam táskámat, beledobáltam a bűnös szenvedélyem bizonyítékait, majd visszalépkedtem a már említett, hatalmas ajtóhoz, és belökve azt kezdetét vette a nap azon része, amiről már mindenki tud.

Michael

Reggel nyolckor szólalt meg az ébresztőm. A suliba fél kilencre kéne beérnem, szóval van még egy egész órám, a takarók biztonságot adó melegében.

Nem, igazából nem vagyok ilyen hülye matekból, csak szimplán leszarom a sulit. Ráér az később is, hisz még évek múlva is ugyan ott fogja rontani a város látképét.

Pff de utálom azt a helyet! Főleg azt a sok gyökér embert. Barátaim sincsenek, csak "csatlósaim". Követnek, mert tisztelnek. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a figyelmet, hisz nem tettem semmit. Csak úgy mellém verődtek az esetlenek, meg nem értettek, magányosak. Én nem üldözök el senkit, mivel nem érdekelnek, de az emberek közelsége mégis megnyugvást okoz számukra. Ha nekik segít ez, akkor felőlem...

Még pár óra fetrengés után felkeltem, felvettem egy szürke pólót, bőrdzsekit és fekete csőgatyát. Épp a tükörben igazgattam kék hajamat, mikor megszólalt a mellettem pihenő mobil. Megnézve a nevet, megforgattam szemeimet, majd fogadtam a hívást.

-Csá. - köszöntem.

-Szia kiscica! - vinnyogott a telefonba. - Ráérsz most?

-Aha egy gyors még belefér. Siess! - raktam le.

Fogat mostam és már hallottam is a kopogást. Elkocogtam az ajtóig, gyorsan még megigazítottam hajamat, majd kinyitottam a nyílászárót. Még egy üdvözlő mosolyra sem volt időm, azonnal letámadtak. Ajkaimat harapdálva tolt beljebb a házba.

-Meg... Meglátnak. - nyökögtem szorításában.

-Nyugi kicsim, senki sem volt kint. - vágta be az ajtót.

-Tudod milyen az a vén lotyó! - céloztam a kotnyeles szomszédomra. - Anyáméknak elmondja, akkor végem.

-Tudom, bébi, de nyugi, vigyázok rád. - simította végig arcomat.

Lehunytam szemeimet, jól esett érintése, pedig igazából semmit sem jelent ő nekem.

-Jól van, de legyél óvatosabb! - förmedtem rá, ellökve őt is és a gyengeséget okozó érzést is. - Nem szabad, hogy meglássanak egy 28 éves nővel iskolaidőben!

-Tudom, Mikey kicsim, minden oké, lazulj el! - lépett közelebb. Nyakamat csókolgatva folytatta - Majd én segítek neked.

Sikerült felvillanyoznia: - Menjünk fel! - húztam magam után.

-Na ez az én kiscicám! - futott a szőke.

A reggeli "tornám" után felfrissülten léptem ki az ajtón, Melissát már persze régen elküldtem, azóta beállítottam a hajam, ismét felöltöztem. Megkönnyebbülten sétáltam a sötét pokol felé. Tíz óra körül lehet. Ha lassan sétálok még kevesebb tanórát kell túlélnem.

Nem is siettem, kiélveztem a szabadság utolsó pillanatait. Csodáltam a sötét felhőket, ez a kedvenc időjárásom; nincs se meleg, se hideg és minden bizonnyal frissítő zuhé várható a közeljövőben. Egyszerűen gyönyörű az egész.

Már az épület puszta látványa is borzongást okozott, nemhogy ott tölteni egy egész napot...

Pár perc múlva belöktem a nehéz ajtót, majd beléptem a csendes iskolába.