We Don't Care ~Malum /szünetel/

~Fifteen~

Még vártam egy kicsit az étterem előtt, mire Mira megérkezett. Köszöntésképp megölelt, majd bementünk helyet foglalni.

Rendeltünk is, mire az egyre idegesítőbbé váló, feszült csendet megtörte a lány.

-Szóval? Baj van?

-Remélem, hogy nem.

-Mondjad már!

-Valakitől azt hallottam, hogy megcsalsz. - vágtam szemrebbenés nélkül a közepébe a dolgoknak.

-Mi? - akadt ki. - Kitől?

-Az mindegy.

-És te inkább egy idegennek hiszel, mint nekem?

-Honnan veszed, hogy idegen? Amúgy meg te azt állítod, hogy nem így van?

-Persze, hogy azt állítom! Hihetetlen vagy! Ennyire nem bízol bennem? - hirtelen könnyek gyűltek szemében.

-Tényleg nem így van?

-Mit vársz még tőlem? - szipogott.

-Nem tudom, én hinni akarok neked...

-Akkor?!

Szólásra nyitottam a számat, ám nem jött ki rajta válasz.

-Na jó, nekem ennyi elég volt! - felállt, majd sírva távozott.

Mindenki engem nézett a teremben. - Francba! - szitkozódtam halkan, majd utána siettem.

-Mira, várj már! - kiáltottam, miközben utána futottam.

-Fáj, hogy nem hiszel nekem! - törölgette szemeit.

-Hiszek neked, jó? Sajnálom! - szorítottam magamhoz.

-Többet ne vádolj ilyennel, tudod, hogy szeretlek! - bújt mellkasomhoz.

-Tudom. - simogattam hátát, hogy lenyugodjon. - Ne haragudj, kérlek! Kérsz egy fagyit? - mosolyogtam rá.

-Fagyit? Tudod te abba mennyi a szénhidrát meg a kalória?

-Nem... Nem igazán. - ráncoltam szemöldököm.

-Sok!

-Akkor egy mozi? - próbáltam menteni a helyzetet.

-Jó! Most úgyis van egy király, romantikus film.

-Remek... - sóhajtott, majd egymás kezét fogva a mozi felé vettük az irányt.

***

A hétvége elég unalmasan telt. A borzalmas, rózsaszín habcsókban tocsogó film után haza vittem Mirát, aztán már nem is beszéltünk. Nem írt, és én se neki. Őszintén, nem is hiányzott, egyáltalán. Az idő nagy részében a sötétben ültem és filmet néztem. Nem volt kedvem edzeni, tanulni, gitározni, zenét hallgatni, semmihez sem volt erőm. Inkább csak ültem egy helyben, sajnálva magamat. Nincs is jobb mód ennél, hogy tartalmas lehessen a hétvégéd! Szuper volt!... Ja nem.

Hétfőn körülbelül, mint egy élőhalott másztam be a sulikapun. Órákon nem figyeltem, nem beszéltem senkivel, de ebédszünetet, szokás szerint, a barátaimmal töltöttem. Már épp azon voltam, hogy beleharapjak a szendvicsembe, mikor megpillantottam egy ismerős arcot. Éreztem, hogy szívem kihagy egy ritmust, tagjaim remegni kezdtek, gyomrom liftezett, gondolataim kavarogtak.

-Minden oké, Calum? - veregette meg hátamat Josh.

Nem válaszoltam, nem is hallottam tisztán mondatát a fülemben dübörgő vértől. Csak azt a megszokottnál is sápadtabb arcot bámultam. Azért nem tűnt fel eddig, mivel korábbi rikító, kék haja komor feketévé változott. Nem volt benne semmi, ami különleges lenne, sima fekete volt, ez nem illik hozzá. Ez a szín még jobban sápasztotta, szinte már betegnek tűnt szegény. Mi lehet a baja?

Azon kaptam magam, hogy Mira ránt vissza székembe, csuklómnál fogva.

-Mégis hova indultál? - nézett rám mérgesen.

-Én... Oda... Ő...

-Az a fura punk gyerek, egyedül a sarokban? Komolyan Calum? Normális vagy? - nézett rám lenézően.

-Ja, haver. Fura lenne, ha vele látnának, nézz már rá! - kontrázott Sam, barna szemeivel szintén a szóban forgó fiút vizslatva.

-Egy igazi kretén. Nem fogja vinni semmire, nem is jár suliba! - szólta le még Josh is.

-Amúgy, - harapott almájába Mira - állítólag meleg.

-Komolyan? - ugrott fel a fiúk szemöldöke.

- Tényleg?- kérdeztem erőtlenül.

-Igen. - bólintott a szőke. - Azt ajánlom, hagyd azt a gyereket! Nem származik semmi jó abból, ha vele vagy.

Felé pillantottam, ahogy magányosan üldögélt. Olyan elveszettnek és gyengének tűnt. Hirtelen rám emelte tekintetét. Szikrázó zöld szemei százszor fakóbbnak és üvegesebbnek tűntek, de még mindig különlegesek voltak. Nézhettem volna, oda is mehettem volna, ám elkaptam tekintetem. Sokat vártam rá, túl sokat. Sokat tett tönkre belőlem, épp eleget ahhoz, hogy most hallgassak a többiekre. Hisz, a barátaim, jót akarnak. Amúgy meg utál a fiú. Michael... Mikey...

-Állandóan festegeti a haját, tuti buzi! - ivott egy kortyot Sam. - Kurva gáz.

Ebben a pillanatban húzott el mellettünk a szóban forgó.

-Jesszus, szerintetek hallotta? - kuncogott Mira.

-Ki nem szarja le? - válaszolt a fiú, röhögve.

Én csak csöndben ültem és ujjaimmal játszadoztam.

-Minek jött egyáltalán ide? Nem is szoktam látni ebédszünetben. Mit csinálhat? Nem is eszik? - szállt be Josh.

-Tuti démonokkal cseverészget szabadidejében, ha már barátai nincsenek. -nevetett Mira.

Erre Sam hirtelen felugrott a székre. - Gyerekek, figyelem! - ordította.

Tekintélyének köszönhetően szinte azonnal csönd szállt az ebédlőre és mindenki rá szegezte szemeit.

-Csak baráti tanácsként közlöm, hogy ne beszéljetek azzal az ijesztő, meleg, punkgyerekkel. Mi is a neve? - nézett le ránk szónoklata közben.

-Michael Clifford. - válaszolt azonnal Mira.

-A neve Michael Clifford és démonokkal barátkozik. Srácok, ha jó fejnek is tűnik, csak a gatyátokba akar beférkőzni. Csajokkal meg szoba se áll. - röhögött. - Csak ennyi. Köszönöm a figyelmet! - bólintott majd visszaült helyére.

Mondandóját hatalmas tapsvihar és röhögés kísérte. Őszintén nem értettem ezt a reakciót.

-Ezt most muszáj volt? - néztem rá gyengén.

-Vicces volt, ugyan már Hood! - lökött meg nevetve Josh.

-Ja, nagyon...

-Mit foglalkozol vele? Ki nem szarja le azt az elbaszott gyökeret? 

-Hagyjuk inkább! Amúgy, hol van Luke?

- Leszarom, hol van az az idióta. Utálom! - szólt Mira.

-Összevesztetek? - lepődtem meg.

-Mondhatni.

-Miért?

-Tökmindegy! Mit érdekel téged?

-Mert a barátnőm vagy ő meg a legjobb barátom...?

-Akkor úgy tűnik ideje lesz választanod!