We Don't Care ~Malum /szünetel/

~Seven~

-Tudod, Mikey, te tényleg menekülsz.-törtem meg a kellemes csendet.

-Miről beszélsz?

-Amiről fent dumáltunk.

-Remek... És mi elől? - nem kellett ránéznem, hogy tudjam, most éppen forgatja szemeit.

-Mindenki és minden elől. De ezt nem teheted! - támaszkodtam fel, hogy ránézhessek - Annyi teher van a válladon, hogy szinte látszik, de fogalmam sincs mi a baj. Nem zárkózhatsz be így, mert az felőröl!

-Akkor? - támaszkodott fel ő is velem szemben.

-Én itt vagyok és itt is leszek. Bennem bízhatsz.

-Honnan tudjam? - nézett mélyen szemeimbe.

- Megígérem, hogy nem mondom el senkinek!

- Nem nem azt. Hanem, hogy itt is leszel.
-Nem tudom bebizonyítani.

-Na, pont ez az! - vágódott le újra a földre.

Mellé másztam. - De most itt vagyok, és segíteni akarok!

-Csak jó fej akarsz lenni. Ez van beléd nevelve, Calum. Vonzod az érzelmi roncsokat és a nyomorultakat plusz feladatodnak érzed, hogy mindenki problémáját megold! - húzódott el feszülten - De a tiédet ki fogja? Hmm?

-Milyen probléma?- lepődtem meg.

-Cal, te azt se tudod, ki vagy. - nézett rám szánakozva.

-Mert te tudod ki vagy? - akadtam ki.

-Én azt tudom, hogy te ki vagy! - ugrott hirtelen közelebb.

Bizonytalanul hátrébb húzódtam. Szemei szikrát szortak, karjai megfeszültek mellettem, de most az egyszer nem akartam hagyni magam.

-Fogalmad sincs!

-Nagyon tévedsz! - jött még közelebb, annyira, hogy a hátrálásból kizökkenve esetlenül a földre zuhantam. - Egy bizonytalan kisfiú vagy, akinek fogalma sincs, hogy mit kezdjen az életével, és hogy merre menjen, épp ezért ugrasz minden szóra, ami dicsér téged, bármiben is. Mások véleményére van szükséged, hogy megismerd magad, hisz te képtelen vagy magadba süllyedni és megtudni, ki is az igazi Cal. Ezen kívül mindenkinek meg akarsz felelni, amit őszintén nem értek, hiszen teljesen felesleges, ráadásul tökéletesen lehetetlen és te mégis, mégis mindig megpróbálod, újabb és újabb jelmezt felöltve és szerepet eljátszva. És az a legrosszabb, hogy ezekről a béna szerepekről el is hiszed, hogy te vagy... Szánalmas!

Sokkot kapva néztem a fölöttem lévőt. Torkomban gombóc keletkezett. -Tudod mit? Én azt hittem, hogy ismerlek, de most fogalmam sincs ki vagy te! - löktem le magamról, majd trappolva indultam el a házat megkerülve.

-Hogy is ismerhetnél? - röhögött cinikusan feltérdelve a fűben.

-Nem, nem ismerhetlek! - fordultam vissza dühösen. - Nem engeded, hogy megismerjelek. Ellöksz! Senkinek se engeded, hogy közel kerüljön hozzád! Láttalak a suliban. Minden egyes nap. Lehetetlen veled beszélni! Kétségbeesetten keresel valakit, akibe támaszkodhatsz aztán eltaszítod, nem értelek! Én jót akartam, tényleg nagyon szimpatikus voltál és boldog voltam, hogy volt végre valaki, aki mellett magam lehettem. Szabaddá tettél, Michael! Levettem a kibaszott jelemezeket, vagy miket, amit mondtál, és csak élveztem a veled töltött időt. Azt hiszed ismersz! Chh... Senkivel, érted? Senkivel sem jöttem volna be ebbe a kurva házba! És nem itt vagyok? Veled... Vagyis csak voltam. További szép magányt! - fordultam el keserűen.

Még utoljára láttam a meglepődést az arcán. Vártam, mindennél jobban akartam, hogy most visszahúzzon, utánam fusson, vagy csak ide kiabáljon de nem tette. Én meg nem álltam meg. Sok volt ez a nap. Össze kell szedni a gondolataimat. Fogalmam sincs mi volt ez a veszekedés, egy gyakorlatilag ismeretlen emberrel. Ahj... Mit beszélek? Michael, már régen nem csak egy közönséges ember számomra. Már régen nem idegen...

Michael

Ez most mi volt?

Komolyan visszaszólt? Itt hagyott? Mi a fasz?

És tényleg szeret velem lenni? Tényleg bízik annyira bennem, hogy csak velem jött volna be ide? Felszabadítottam?

Felnéztem a sötét égre és a csillagokat bámulva merengtem el, hogy milyen lenne egy olyan világban, ahol mindezt elhihetném. Ahol mindez igaz volna. Mosolygást okozott a megkönnyebbülés, amit ez a fajta képzeletvilág okozott. Elfeküdtem és mosolyogva továbbra is az eget tanulmányoztam, szavait emésztgetve. Nem tudtam megfogalmazni miért voltak ezek a mondatok felemelőek, megmagyarázhatatlan boldogságérzet fogott el. Bír engem!

Várjunk csak... Hiszen hagytam elmenni! Negyed másodperc alatt ugrottam fel, már futottam is volna utána, de egy pillanatra megtorpantam.

Hogy lehetne mindez igaz? Nem lát mást bennem csak az újdonságot. A fura kék hajú punkot. Nem vagyok más, csak valaki akivel elütheti az időt, ha nincs más. Azért jött be velem, mert az egója nem engedte, hogy kint maradjon.

Térdre rogytam. Nem érez semmit. Mert én mit érzek?

Idegesen a fűbe ütöttem.

Semmit, Michael, semmit. Soha, semmit, senki iránt. Többet nem.

Újra felugrottam, idegesen hajamba túrtam, felvettem táskámat és rohantam az első kertbe. Kiviharoztam a kapun és a sötét, magányos utcán hazaindultam.