We Don't Care ~Malum /szünetel/

~Twelve~

~What is the one thing, you can't live without?

Calum

Mikey még mindig nem írt vissza. Kezdett nagyon zavarni a dolog. Talán nem bír engem. Tuti megharagudott azokért, amiket mondtam. Ahj bazd meg, biztos nem akar velem lenni. Gondolhattam volna... Beszélnem kell vele!

Még nem voltam teljesen jól, de nagy nehezen kirugdostam magam az ágyból, felöltöztem, fogat mostam, és elvonszoltam magam az iskolához.

Tudtam melyik a fiú osztálya, ám ott nem találtam. Aggódni kezdtem, mivel egész nap sehol sem láttam. Az ebédszünetben hátra mentem, de üresen fogadott a lépcső. Hol a fenébe van az a gyerek? Komolyan kezdtem ideges lenni.
Bekullogtam az ebédlőbe. Mira azonnal elém ugrott és magához szorított.

-Annyira sajnálok mindent, édes! Tudod, hogy szeretlek! Szeretlek... Kimondtam és így is van! - bújt nyakamba. Annyira hidegen hagyott szegény, de mégis csak a barátnőm... Nem?

-Én is téged. - válaszoltam, ám gondolataim máshol jártak.

-Akkor nem haragszol?- vigyorgott. - Calum? - tapsolt egyet arcom előtt. - Itt vagy?

-Mi? Ja, persze.

-Remek, ülj le! Gyere! - rángatott keresztül a diákseregen a törzshelyünkig.

-Csá, Calum! - üdvözöltek kórusban a srácok.

-Sziasztok! Hé, Luke, haver mi van az arcoddal? - tűnt fel azonnal barátom szeme körül egy, már halványodó, lila folt.

-Az.. Ohm... Tudod az edzés... - nevetett furán Mira. Luke csak sóhajtott és evett tovább.

-Ja, biztos. - ráncoltam szemöldököm.

Ez most tényleg kurvára nem érdekelt, bár tuti kamu. Messziről érezni. De engem csak egy valami izgatott: Hol a fenébe van Michael?

A borzalmasan hosszúnak tűnő nap után, csalódottan haza sétáltam. A fiú még mindig nem válaszolt. Úgy döntöttem neki állok a temérdek házimnak, csakhogy semmi sem tudott lekötni. Ujjaimmal idegesen kopogtattam az asztalt, rágtam a tollam, piszkálgattam a könyv szélét. Egyszerűen nem bírtam rávenni magam a tanulásra. Mikor megelégeltem a csendben szenvedést, felugrottam és mindenkit hátrahagyva futottam ki az utcára. Mikey háza felé vettem az irányt.

Mivel nem lakunk túl messze, gyorsan odaértem. Az ajtó előtt megállva még hezitáltam egy kicsit, de végül bekopogtam. Az anyukája nyitott ajtót, gondolom ő volt.

-Segíthetek? - kérdezte elállva a bevezető utat.

-Igen, Mikeyt keresem. Egy barátja vagyok. Kíváncsi lennék jól van-e.

-Miért ne lenne? - vonta fel kérdőn a szemöldökét. - Baj van?

-Nem beteg? - kérdeztem vissza.

-Nem, dehogy. Miből gondolod?

-Ma nem volt... - itt megálltam egy pillanatra, mikor felfogtam a helyzetet.

- Hol nem volt?

-Ohm... ma nem volt túl jól.

-Hát, egészséges, de azért szólok neki, hogy itt vagy. - mosolygott. - Bejössz addig?

-Igen, köszönöm. - bólintottam, majd beljebb kerültem az ismerős házba.

-Ülj le nyugodtan! Felfutok, a szobája az emeleten van.

-Igen, tudom.

-Mi?

-Mi? Semmi. - mosolyogtam ártatlanul.

Csak furán nézett de végül elindult felfelé. A szülei komolyan nem tudják, hogy nem jár iskolába? Itt komoly gondok vannak.

Nem akartam leülni, idegesen toporogtam karba tett kezekkel. Számat rágcsálva figyeltem, mikor nyílik az ajtó, hallok- e valami zajt, látom-e a kék hajút.

-Mi? Miért nem akarod látni? Kedves fiúnak tűnik.

-Nem akarom és kész!

-Ugyan már, Michael! Ne legyél ilyen ellenséges!

-Anyu! Nem bírom őt, nem akarom itt látni!

Hallatszott át a vékony falakon. Ennyit elég volt hallanom. Legalább tudom!

Éreztem, hogy valami megtörik bennem, kitrappoltam az ajtón, nem vártam meg, amíg Mrs. Clifford közli velem, hogy a fia utál. Elnehezültem, de nem a testem, inkább a lelkem, belülről hullottam darabokra. Azt hittem... Mindegy mit hittem, nem úgy van.

Minek foglalkozok ezzel ennyit? Van saját életem! Barátaim, barátnőm, elfoglaltságaim.

Idegesen haza trappoltam. Abban bíztam, most, hogy tudom mit érez igazából, könnyebb lesz foglalkozni a dolgaimmal, hát nagyon nem így történt...

Házi helyett firkálgattam a füzetemet, futás helyett csak feküdtem az ágyon. Vacsorázni se mentem le. Csak úgy... voltam. Nem tettem semmi hasznosat. Nem tudtam elterelni a gondolataimat azokról a dolgokról, amiket hallottam...

Gyűlöltem a pillanatot, amikor leültem mellé a lépcsőre, gyűlöltem azt a kibaszott házat, a gitárt, a dalokat, a csillagokat, mindent gyűlöltem, amit csak lehetett vele kapcsolatban. Csak őt nem. Nem lennék rá képes. Nem megy, pedig akarom. Feje tetejére állította az életemet, majd elhagyott. Pár nap leforgása alatt...

Ez biztos csak valami kilengés. Minden oké lesz. Minden a régi lesz. Felhívom Luke-ot, hátha szeretne elugrani valahova. Egy kis hülyülés most jól esne. Talán pizzázhatunk egyet. Vagy nem is tudom... Hány óra?

Telefonom után kaptam. Hajnali fél 3. Mi a szart csináltam én az előző órákban? Hogy lett ilyen késő?

Komolyan kezdtem azon gondolkozni, hogy nem vagyok normális. Nem kéne ennyire... Fájnia? Pedig nagyon fáj. Ez a jó szó.

Magamra húztam a takarót, és lehunytam szemeimet. Próbáltam az álmokban menekvést keresni a kétségek elől. Elbújni a félhomályban, eltűnni a sötétben. Felejteni. Akarok én felejteni? Hisz ez a fájdalom, olyan igazi, amilyet még egy sérülés sem okozott. Olyan igazi, és valóságos. A földön tart, nem hagy álmodni, nem hagy elbújni. Mindig visszahúz a valóságba.

Nem kéne így szenvedtem. Valószínűleg sosem bírt engem, így sosem lehetett az enyém, vagyis nem veszthettem el, ergo nem kéne fájnia. Még is itt kuporgok egy kurva takaró alatt és újra és újra végig gondolom a "gyűlölt" pillanatokat, a csodás emlékeket. Ahj, csak sose kéne felkelnem innen...