We Don't Care ~Malum /szünetel/

×Twentythree×

Zuhogott az eső és már nagyon sötét volt, de meg kellett találnom a fiút. Ha most nem találom meg, talán már sose fogom. Rám van szüksége, nekem meg rá.

Hol lehet?

Annyi mindent meg kell beszélnünk, annyi kérdésem van, annyi kétségem, és bízok benne, hogy ő rájuk a válasz.

Kifutottam az épületből, esernyő és kabát nélkül... Nyilván.

Futva kerestem a fiút. Megnéztem a parkban, az utcájukban, minden kapualjba benéztem, de sehol sem találtam.

Gondolkodj már! Hol lehet?

Végigfutott a hideg a hátamon, ahogy belém csapott a felismerés. Az a kurva ház...

Egy pillanatra megborzongtam a félelmetes hely gondolatától. Már így is eléggé be voltam szarva a dörgések és a sötét miatt. Nem vagyok az a bátor gyerek, be kell vallanom.

Mély levegőt vettem és a következő pillanatbna már rohantam is. Hátra se néztem, nem is torpantam már meg a fülsüketítő dörgések hangjára. Nem volt fontos. Egy valami fontos. Egy valaki.

Rohantam, éreztem, hogy átfagy a tüdőm és az egész testem. Már nem voltam messze. Láttam az ódon épület tetejét. Rossz érzés kerített hatalmába, de a másodperc tört része alatt kergettem el és még gyorsabbá vettem a tempóm.

Hamarosan meg is érkeztem. Remegő kezemmel kinyitottam a nyikorgó kaput. Mély levegőt vettem és óvatosan ellépkedtem a bejáratig. Csukott szemekkel löktem be a hatalmas faajtót. Borzalmas sötétség fogadott.

Háromszor végig gondoltam az egész életemet, mikor beléptem. Még sose féltem annyira, mint akkor... Aztán eszembe jutott Michael.

Azonnal elindultam felfelé a nyikorgó lépcsőn. Hamarosan - nem kevés idegbaj után- felértem a legtetejére. Azonnal megláttam a szomorkás srácot, törökülésben ülni a hatalmas lyuknál. Nézte a vihart. Megharaptam alsó ajkamat, majd közelebb lépkedtem hozzá. Csak akkor vett észre, mikor kezemet vállára helyeztem.

-Cal! - lepődött meg, nem tudtam tenni ellene semmit, muszáj volt elmosolyodnom. Mosolyogtam, minden szomorúság ellenére.

Eszméletlen boldogsággal tölt el mindig, ha láthatom. Leültem mellé, ám én nem a vihar felé fordultam, mint ő, én a fiút néztem.

Nagyra nyitotta lepődött szemeit. Színük a sötétben is gyönyörű zöldben játszott. Fehér arca kihangsúlyozta tökéletes, bordó ajkait. Még sosem láttam ilyen szépet!

-Mikey, én kimondhatatlanul sajnálok mindent. - kezdtem. - Egy kibaszott seggfej voltam veled. Te sokkal jobbat érdemelsz. Csodálatos vagy, hidd el! Egyszerűen tökéletes és annyira hihetetlen volt, hogy barátok lettünk, olyan gyorsan történt. Én nagyon boldog voltam, el se hittem, hogy ezt teszed velem, pár nap leforgása alatt. - láttam, hogy meg akar szólalni, de nem hagytam neki. - Elmentem hozzátok, hallottam, hogy azt mondtad utálsz. Borzalmas érzés volt és nem értettem az egészet. Lehet, hogy így is van, lehet, hogy nem akarsz engem itt látni, el is megyek, ha akarod, de ezeket tudnod kellett! Nekem meg tudnom kellett, hogy rendben vagy-e. Csak ennyit szerettem volna mondani. - már álltam is fel, mikor megragadta csuklómat.

-Maradj még, kérlek!

Bólintottam, majd visszaültem.

-Ha azt hitted, utállak, miért jöttél ide?

-Mert aggódtam érted. Nem bírnám ki ha miattam tennél kárt magadban. Nem élnem túl, ha bajod esne.

-Miért mondasz nekem ilyeneket? - gyűltek könnyek a szemében.