We Don't Care ~Malum /szünetel/

~Five~

Lassan átléptem a kapun. A langyos szél most erősebben fújt, így táncoltatva a hosszú aljnövényzetet, és kísérteties hangot elővarázsolva a fák ágai közül.

Ide oda kapkodtam fejem, amin a kék hajú csak nevetett. - Nem lesz semmi. - nyugtatott, mialatt egyre beljebb és beljebb húzott a birtokon.

Elértünk a verandáig, az ajtóig pár lépcsőfok vezetett. Korhadozó fára léptünk, mely testsúlyunk alatt érezhetően megroskadt, és nyikorgó hangot kiadva rémisztett halálra.

Minek akartam én laza lenni? Te jó ég, mibe keveredtem! Még horror filmet se nézek, most meg egyenesen a közepébe csöppentem egynek...

Mikey pólója alól kihúzott egy láncon logó kulcsot, amit a zárba illesztett. Hangos kattanással válaszolt az ódon ajtó, mire én akaratlanul is erősebben kezdtem szorítani a fiú kezét. - Nyugi, Cal! Hidd el, ha megismered a helyet, mindig ide akarsz majd járni! - na azt kétlem.

Nincs az az isten, hogy ide még egyszer önszántamból eljöjjek!

Felhomály fogadott minket a házban. Előttünk hatalmas előtér és egy lépcső, mellette két oldalt, két folyosó.

- Körbe akarsz nézni? - nézett hátra a fiú.
-Őő... Nem, nem ragaszkodom hozzá.

-Na, jól van, kisfiú. - röhögte el magát halkan - Akkor megmutatom, amit szeretnék.

Bizonytalanul bólintottam, majd követtem fel a nyikorgó lépcsőn. A földön és a fokokon minden felé régi játékok, könyvek és egy csomó kacat volt szétdobálva.

Ahogy egyre feljebb mentünk, úgy lett egyre kellemesebb az idő, sőt még világosabb is lett. Felértünk az utolsó lépcsőfokon is, majd mikor elnéztem Mikey válla felett, egyszerűen földbe gyökerezett a lábam.

A velünk szemben elhelyezkedő fal nagy része hiányzott, így gyönyörűen felfedve a tájat. Sós illat lengte be a szobát, hisz a hatalmas lyuk egyenesen a partra nézett. Még sosem láttam ehhez foghatót!

-Tetszik? - mosolygott a kék hajú.

-Gyönyörű! - ámultam.

Leültünk a földre lábainkat lelógattuk a szabadba. A szomorú fűzfa pár ágát is elérte cipőm orra. Mikey lepakolta a gitártokot és bámulta az elénk tároló panorámát.

-Kié volt ez a ház? - tettem fel a kérdést.

-A dédszüleimé. Eladtuk már vagy tíz éve, mikor meghaltak, de a tulajdonost azóta se láttuk. Állítólag a fiával van valami és most Európában van. Nem tudom. - vonta meg a vállát.

- Mi történt?

- Mondom, hogy nem tudom. - nézett rám, mint egy hülyére.

-Nem, Mikey. Mi történt, hogy ide kezdtél el járni? Gondolom nem túl sokan tudják, hogy ez a törzshelyed.

-Senki.

-Miért?

-Békén hagynak, magam lehetek.

-És ez téged megnyugtat? Miért akarsz egyedül lenni? Miért menekülsz?

-Nem menekülök! Miért tenném? - emelte fel picit a hangját.

-Én nem tudom, azért kérdeztem.

-Nem menekülök, csak szeretek magam lenni.

-Akkor én miért vagyok itt? - kérdeztem.

-Nem tudom. Te megnyugtatsz vagy ilyesmi. Fogalmam sincs, komolyan. - nézett ki zavartan.

Elmosolyodtam. Jól esett ezt hallni. Tudatni akartam vele, hogy én is ugyan így érzek. - Hé, Mike! - szólítottam, hogy rám nézzen. Mikor rám emelte zöld szemeit folytattam - Fogalmam sincs mi van, sőt azt sem tudhatom, hogy te pontosan mit érzel, de én is szeretek veled lenni. - húztam biztató mosolyra számat.

-Akarsz gitározni? - váltott egy futó mosoly után témát.

-Persze, de én nem tu...

-Azért vagyok itt, hogy segítsek. - közölte, majd egyszerűen a kezembe nyomta a hangszert.

-Meddig jutottál tegnap? - állt mögém.

-Hát kb három akkordig...

-Mutasd!

Az utasítására nagy nehezen ráhelyeztem ujjaimat a durva fémhúrokra. Eltartott egy kis ideig, míg bepozicionáltam őket, majd egy lehúzással megszólaltattam egy béna G-t.

-Jó lesz, csak ezt az ujjadat rakd arrébb! - fogta meg mutatóujjamat, hogy beigazítsa.

Újra pengettem és sokkal jobban hangzott. Leült mögém, a hangszer nyakához.

-Még?

Újra beigazítottam ujjaimat, elővarázsolva a következő hangot.

-Nagyon király! - dicsért meg.

Mosolyogva ráfordítottam fejemet. Arcát még sosem tapasztalt közelségből tudtam most tanulmányozni. Valószínűleg elbambultam, mivel hirtelen felröhögött. Szégyenkezve fordultam gyorsan vissza a gitár felé.

-Újra! - szólalt meg.

Megint pengettem. - Nem ezt! - ellenkezett, majd ujjaimat megfogva igazított vissza G-re. Elég fura hangja volt. - Nyomd rá jobban az ujjaidat! - fogta meg kezem, és kicsit jobban rákényszerítette a húrokra. Gyakorlatilag ketten fogtuk le a hangot.

-De ez nagyon fáj!

-Tudom, meg fogod szokni. Megkeményedik az ujjad vége és már nem is fogod érezni. - nyugtatott.

Bólintottam, majd újra pengettem. Keze még mindig az enyémen pihent, majd úgy 4 pengetés után elengedett és egyedül játszottam. Hibátlan volt.

-Azta, köszi! - vigyorogtam rá lelkesen.

-Nincs mit. - mosolygott. - Most egy D-t!

Ezzel is eljátszottuk az előző kis mozdulatsort, mígnem az is tökéletesen ment.

-Akkor most váltást gyakoroljuk!

Mire már nem tartott egy óráig két hang lejátszása közti idő, el is kezdett sötétedni.

-Nagyon ügyes vagy! - dicsért a fiú. - Ezeket gyakorold majd otthon is! - mosolygott, majd megveregetve a vállamat felállt.

-Hova mész? - néztem rá furán.

-Mutatok neked valamit. - fordult vissza, majd elindult lefelé a lépcsőn. - Hozd a gitárt is!

Utána futottam. Miért csinálja mindig ezt?