It is What it Is - LT ff

2. || 41. fejezet

Másnap reggel a telefonom hangjára ébredtem, ami jelen esetben a nappali másik végén volt. Fáradtan felnyögtem, majd felkeltem a kanapéról. Odabicegtem a csörömpölő tárgyhoz, majd megnéztem, ki küldött nekem üzenetet.
Ma lesz egy kis szabadidőm dél körül, esetleg egy tali? ;) – Eric
Mosolyogni kezdtem, miután megláttam a nevét, s azonnal visszaírtam neki.
Gyere a lakásomra fél óra múlva! – küldtem el az üzenetet, majd ledobtam a készüléket, és a fürdőszobába indultam. Eszembe jutott, hogy tegnap este nem zuhanyoztam le, így most meg is tettem.
Miután elvégeztem reggeli teendőimet a fürdőben, felkaptam egy egyszerű pólót és egy farmert, s vártam a barátom megérkezését a kanapén ülve. Egyszer csak kopogást hallottam, és szaladtam is az ajtóhoz.
- Oh, szia Josh! – köszöntem neki, hajamat odébb fésülve az ujjaimmal.
- Szia Alice, a többi lány már el is ment? – kérdezte.
- Igen, nem aludtak itt, miért?
- Semmi, csak beszélni szerettem volna Bridgettel. – legyintett. – Ha már itt vagyok, nem reggelizhetnék nálad? – kérdezte huncutul hatalmas vigyorra húzva száját.
- Persze, nyugodtan. – nevettem. – Eric is hamarosan itt lesz, dobjunk neki is össze valamit! – javasoltam.
- Rendben! – egyezett bele, majd besétált a házba.
- Nem sok minden van itthon, nem nagyon tudtam még vásárolni! – mondtam elhúzva a szám.
- Csináljunk bundás kenyeret, úgy látom, ahhoz van minden.
- Oké. – egyeztem bele. Elővettem pár tojást, amiket felütöttem egy tányérba, míg Josh vágott pár szelet kenyeret.
- Itt lesz majd a serpeny... – fordultam volna Joshoz, de a falon lévő szekrény ajtajába sarkába elég rendesen bevertem a fejem. Kezemet ösztönösen a fájó területre emeltem.
- Juj, bocsánat, elfelejtettem becsukni, miután az olajat kerestem! – jött oda hozzám. – Nagyon fáj?
- Itt meg mi folyik? – hallottam meg Eric hangját.
- Na, Eric, te nem sokára orvos leszel... Mit kell ilyenkor csinálni? – kísért engem oda Erichez.
- Beverted a fejed? – tette kezeit a vállamra, miközben aggodalommal nézett rám.
- Nyitva hagytam a szekrényajtót. – vakarta tarkóját Josh.
- Vedd el a kezed! – kért meg, majd úgy tetem. – Vérzik... – mondta, mire eléggé megijedtem.
- Úristen, mit tettem? – kérdezte Josh. – Eric, te tudod, mit kell ilyenkor tenni! – mondta ismét, kétségbe esve
- Nyugi Josh, nem kell ehhez nagy orvostudomány, csak hozz jeget, én addig leültetem Alit. – mondta, majd derekamra téve kezét elkísért a kanapéig. – Nem szédülsz?
- Egy picit, de nem vészes. – ráztam meg a fejem. Elővett a zsebéből egy zsebkendőt, és letörölgette a vért.
- Szétnyílt a seb, igaz nem túl vészes, de szerintem inkább kössük le. – mondta. – Merre van a kötszer, idehozom!– muszáj voltam elnevetni magam. Olyan aranyos volt, ahogy gondomat viselte. – Mi ilyen vicces?
- Csak olyan kis cuki vagy ahogy aggódsz értem! – kuncogtam. – Gyere ide!
Leült mellém, én pedig az ölébe bújva megcsókoltam. Készségesen viszonozva azt, megölelt. Ahogy még szédültem, most pedig Ericet csókolom még jobban szédített, de egy teljesen más értelemben.
- Mondom, FAGYASZTOTT BORSÓ! – kiabált Josh, amitől azonnal szétváltunk. – Megkérdezem még egyszer, – ez jó lesz? – mutatta fel a kék zacskót, amiben a hideg borsók voltak.
- Tökéletes. – mondtam.
- Doktor úr? – nézett Ericre.
- Naná, csak hozdd már ide! – nevetett, majd elvette a fiútól a borsókat, és a fejemhez rakta, mire felszisszentem. – Nagyon fáj? – aggódott. – Várj, hozom is a kötszert! – pattant fel, majd rám nézett.
- A szobámban van a polc tetején egy zöld kosárban. – mondtam neki, majd el is tűnt. Josh leült mellém, és amolyan kiskutya szemekkel nézett rám.
- Nagyon haragszol?
- Dehogy is, egy percig sem haragudtam. – mosolyogtam rá, majd Eric is visszatért az említett kosárral. Kivett egy vattát, amire öntött egy kis alkoholt, majd rám nézett.
- Ez lehet, hogy csípni fog egy kicsit. – mondta, majd a sebhez emelte a pamacsot. Kissé kellemetlen volt, mire felszisszentem. – Ez kész. – motyogta magába, majd elővett pár lap gézt és leragasztotta a sebet. – Kész is! – mosolygott majd letette a földre a kosarat.
- Köszönöm, Doktor úr! – bújtam hozzá.
- Nincs mit, drágám! – nyomott egy puszit a fejem azon részére, ami nem volt sebesült. – De ezt az orvosi egyetem nélkül is meg lehet csinálni. – nevetett. Rárakta a fejemre a jeget, amitől kissé megijedtem, mert hirtelen történt. – Nyugi! – cirógatta a hátamat.
- Hova tűnt Josh? – ültem fel hirtelen, mire kissé megszédültem. - Au..
- Lassan.. – fogta meg a karom.
- Itt vagyok, a bundás kenyerek nem sülnek ki maguktól! – válaszolt vissza Josh.
- Te vagy a legjobb! – mondtuk neki Erickel.
- Mondjatok újat. – mondta lányos hangon, mire felnevettünk. – Kész is! – zárta el a tűzhelyet, miután kirakta az utolsó szeletet is a tányérra.
- Köszönjük szépen! – mosolygott Eric.
- Hogy-hogy nem égett oda? – röhögtem.
- Őszintén, én sem tudom! – válaszolt, majd asztalhoz ültünk.
Elfogyasztottuk a reggelit, majd utána Josh át is ment a szomszédba, hisz volt egy kis dolga. Eric viszont megígérte nekem, hogy marad velem, amíg tud.
A kanapén elfoglaltuk helyünket, Eric térdeire hajtottam a fejem, míg ő a hasamat simogatta, s így néztük a tévét.
- Azt az időjárás jelentő srácot ismerem! – mutatott a képernyőre Eric. – Hatalmas forma, múltkor részegen bement az Asdaba, és levert a polcról négy liter tejet, miközben kereste a kenyeret. – mondta, mire felnevettem.
- Ott voltál te is?
- Igen, megpróbáltam neki elmondani, hogy a kenyér nem a tejtermékeknél lesz, de nem hitt nekem!
- Főbb híreink; tegnap este egy férfit elütött egy autó a Short Streeten. A fiú ittas állapotban ment át a zebrán, a söfőr elmondása szerint szét se nézve. Szerencsére egyikőjük sem szenvedett komolyabb sérülést. – fordítottuk a készülék felé a fejünket mind a ketten.
- Az ott Louis? – lepődött meg Eric.
- Igen, ő. Láttuk tegnap Eleanorékkal, ahogy elvitték a mentők. – meséltem.
- Ó, szegény. Nagyon kiborult Eleanor?
- Eléggé, de hamar lecsillapodott. – mondtam, miközben a hasamon lévő kezére rátettem az enyémet, és megszorítottam azt. Felültem, hogy arcom vele egy magasságban legyen az övével, és megpusziltam. – Köszönöm, hogy mindig itt vagy nekem.
- Ez természetes, kicsim. – csókolt meg. Végigsimított az oldalamon, majd fel-le táncoltak a hátamon az ujjai, amibe beleborzongtam. Óvatosan a hátamra fektetett, csókunkat egy percre se megszakítva. Karjaimat nyaka köré fűztem, miközben keze átcsúszott a hasamra. Hirtelen telefonja megcsörrent. Elővette zsebéből, és kinyomta, majd félre rakta. – Ez most várhat. – mosolygott rám, majd ismét az ajkaimra tapadt. Másodpercekkel később ismét megrezzent a készülék.
- Lehet, hogy fontos. Vedd fel. – suttogtam puha szájára.
- Ki a faszom kereshet ilyenkor? – káromkodott, majd felült, és füléhez emelte a telefont. – Szia, Adam!... Hogy micsoda?... Mikor?... Oké.. Nemsokára ott vagyok. Csá. – tette le szomorúan a telefont.
- Elmész? – sóhajtottam.
- Sajnálom, el kell mennem az egyetemre. – állt fel a kanapéról.
- Semmi baj.
- Holnap eljövök megint, de akkor már ha az egyetem is összedől, akkor sem hagylak itt, rendben? – nevettünk. Egy hosszú puszit nyomott a számra, majd egy köszönés után elhagyta a házat.
Mivel nem szerettem volna egyedül maradni, ezért úgy döntöttem elmegyek sétálni. Először rossz ötletnek gondoltam, mert eléggé sajgott a fejem, de végül elindultam.
Elbandukoltam egy nem túl messze lévő parkhoz, ahol most nem túl sok ember volt. Csak páran kocogtak, és kettő kismama sétálgatott együtt nevetve.
Leültem az egyik pad szélére, és felsóhajtottam egyet.
- Egyedül megint. – gondoltam magamban. Csodás volt az idő, a nap is sütött, és csak pár felhő mutatkozott az égen.
Most legalább volt időm gondolkodni dolgokon. Eszembe jutott a bátyám közelgő esküvője is, – amire még egyelőre nem volt semmi szép ruhám, amit felvehetnék – És hogy Eric nemsokára megírja az utolsó vizsgáit, majd megkapja az orvosi diplomáját. Hihetetlenül büszke voltam rá.
Ezek mellett természetesen Louis is az eszembe jutott. Vajon jól van? Felébredt már azóta?
És ami fontosabb.
Kezdhetünk tiszta lappal, és lehetünk ismét barátok? Vagy Louisnál egy életre elintéztem magam?
Éreztem, ahogy a következő pillanatban valaki a pad másik szélére ül, és tekintetét éreztem magamon. Épp az ujjaimmal játszadoztam lehajtott fejjel elmélyedve gondolataimban.
- Elnézést, valami baj van? – kérdezte meg a fiú, aki az előbb leült. – Egy ilyen szép napon nem ér szomorúnak lenni. Pláne egy ilyen gyönyörű lánynak, mint te. – hallottam a hangján, ahogy mosolyog. Kedves volt, ezért nem akartam oda szólni paraszt módon, hogy "Bocs, van barátom."
Válaszolj valamit, Alice! Ne hozdd magad kínos helyzetbe!
Rápillantottam az arcára, és nagyon meglepődtem, mikor megláttam, ki az. Ijedtemben felpattantam az ülőhelyemről.
- Louis... – néztem rá.
- Te... – kezdett bele.
- Figyelj, ha ez csak egy vicc akar lenni, akkor kérlek, inkább hagyjuk. – mondtam neki nyugodtan.
- Én sajnálom, nem tudtam, hogy ismerlek. – kért bocsánatot tágra nyílt szemekkel.
- Miről beszélsz?
- Nem tudom, hogy hallottad-e, de tegnap balesetem volt, és eléggé beütöttem a fejem... és ahogy látom te is. – nevetett, utalva a kötésre.
- Várj... – állítottam le. – Ezzel most igaz nem azt akarod mondani, hogy...
- Amnéziám van. – állt fel, majd kinyújtotta a kezét. – Louis Tomlinson vagyok. Benned kit tisztelhetek? – mosolygott rám kedvesen, s nekem abban a pillanatban egy arcizmom se mozdult meg.