Never Leave You [S/N fanfiction] [Befejezett]

23. fejezet

Reggel fáradtan keltem, de mégis úgy éreztem, hogy tele vagyok energiával. A derekamon egy kéz pihent. Óvatosan megfordultam, és megpillantottam Nash aranyos, alvó arcát.

- Utálom, ha néznek, miközben alszok! – mormogta Nash, majd kinyitotta a szemét.

Nyomtam egy, amolyan bocsánatkérő puszit a szájára. Megnéztem az órát. 9:27

- A francba! – teljesen elfelejtettem, hogy a szüleim várnak otthon. És amúgy sem engednék meg, hogy itt aludjak. – A szüleim! Nekem otthon kéne lennem!

Bármennyire is csodás volt az este, rekord gyorsasággal kapkodtam magamra a ruháimat. A kezemmel átfésültem a hajam, és copfba kötöttem.

- Majd még beszélünk, de nekem most mennem kell! Szia!

- Szia! – sóhajtott fel Nash, nyomott egy csókot a számra, majd még utánam szólt, hogy később felhív.

Halkan nyitottam ki az ajtót. Csak résnyire, pont annyira, hogy belássak. Szerencsére nem volt senki a nappaliban. Csöndbe belopóztam a szobámba.

Gyorsan megfésülködtem, átöltöztem és felraktam egy gyors sminket.

Fél óra múlva teljesen frissnek és üdének tűntem. Kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. Próbáltam a legtermészetesebbnek tűnni, mintha csak itthon aludtam volna.

- Jó reggelt! – köszöntem.

- Jó reggelt neked is! De elárulnád, mégis hol jártál? – kérdezték a szüleim egyszerre.

- Sajnálom, kicsit későn értem haza! – hazudtam.

- Máskor megpróbálhatnál időben jönni. – mondta kedvesen anya – Viszont most menjünk reggelizni!

***

Hailey-vel már napok óta nem beszéltem tartósabban. Egyre több idejét tölti Madisonnal. Már egészen beletörődtem a sorsomba, hogy a legjobb barátnőm cserbenhagyott. De legalább Nash-sel jól alakulnak a dolgok. Sőt, a szüleim beleegyeztek, hogy néha – nagyritkán – ott is aludhatok.

Nemsokára vége a nyárnak és akkor Nash-sel is csak ritkán találkozhatok, hiszen teljesen máshol lakunk. Erről persze azonnal Shawn is eszembe jut. Vele pedig tök közel. Bármennyire is szeretném elfelejteni, nem megy. Talán ehhez köze van annak is, hogy szinte napi szinten találkozunk. Nem értem miért mérges rám, én már megbékéltem vele, de úgy látszik, ő nem tervezi.

Szóval ma találkozok Nash-sel. A szekrényem előtt állok és próbálok keresni egy normális ruhát. Olyan jó lenne, ha most itt lenne Hailey. Ő biztosan tudná, hogy mit vegyek fel. Mindig is szakértő volt ebben a témában.

Nem, Lara! Ne gondolj többet rá! Az a kis ribanc lecserélt, és csak úgy otthagyott! Nem érdemli meg, hogy te még gondolj rá, és istenítsd!

Végülis igaza volt a hangnak a fejemben. Hailey csak úgy eldobott, és lecserélt egy híresebb lányra. Most komolyan, mit vár? Madison ugyanolyan álszent marad örökre. Nem értem Jack-et sem, mit eszik azon a csajon?

Na, jó! Most aki hallaná a gondolataimat, azt gondolhatná, hogy féltékeny vagyok! Sőt, ha úgy nézzük, magammal veszekszek. Fejben. És nekem amúgy is ott van Nash. Akivel fél óra múlva találkozok!

Már minden mindegy alapon kivettem egy szürke felsőt. Nagyjából hasközépig ért. Rajta azték minta volt. Mellé egy shortot, ékszernek egy karkötőt választottam, amit egy lánc kötött össze egy gyűrűvel. Tökéletesen passzolt a felsőmhöz. Sminknek most is egy szolid szemceruza-tus párosítást választottam. Nem szerettem agyonsminkelni magam, szerintem nem is állna jól.

20 perc múlva késznek nyilvánítottam magam. Mivel nem volt kedvem a szobában ücsörögni, ezért lementem meginni egy kávét.

Odasétáltam a pulthoz és kértem egy kávét, sok tejszínhabbal. A pultos nő átnyújtotta a poharat, én pedig kifizettem. Leültem az egyik asztalhoz és belekortyoltam a forró italba. Normál estben nem esne jól ilyen melegben, de most valahogy jó volt.

Pár perc múlva megpillantottam barátomat.

- Szia! – nyomtam egy csókot a szájára.

- Szia! Máris itt vagy? Mi az beteg vagy? – nyomta a homlokomra a kezét, mintha meg akarná nézni, nem-e vagyok lázas.

- Hé! Azért, mert időben jöttem, még nem vagyok beteg. Csak pontos! – próbáltam komoly maradni, de a végére elmosolyodtam.

Eleinte a kávézóban maradtunk, majd kimentünk a partra. Leültem a homokba. A lábamat még pont érte a víz, de azért nem áztatott el. Nash is követte a példámat, leült mellé.

Órákon át ültünk ott. Hülyültünk, beszélgettünk. A végére már besötétedett és a levegő is lehűlt. Odabújtam Nashez, mivel már eléggé fáztam. Ő is észrevette, és rámterítette a pulcsiját, majd átkarolt.

- Én nem akarok innen elmenni! Mindjárt itt a nyár vége, alig másfél hét! Ha hazamegyünk, alig fogjuk látni egymást! – fakadtam ki. Nash meglepően csendben volt, nem szólt semmit sem.

Felnéztem rá, de ő csak a tengert bámulta. Ráhagytam. Én is visszafordítottam a fejem a víz felé.

Most olyan békés minden. Hiányozni fog. Ha visszamegyek Kanadába, Nash meg Amerikába... bele sem aarok gondolni. Nem akarom itt hagyni ezt a helyet.

Bárcsak megállíthatnám az időt, hogy örökké boldog lehessek. Itt, ezen a szigeten. Nash-sel.