Never Leave You [S/N fanfiction] [Befejezett]

12. fejezet

A szám tátva maradt. Eleinte nem hittem a füleimnek, de amikor láttam Shawn-t felsétálni a színpadra, minden világossá vált. Hogy miért mondták Nash-ék, hogy a sztárocskákra buknak a csajok; és gondolom ezért volt olyan elfoglalt Shawn mostanában.

Mosolyogva, integetve lépett a székhez. Kezében gitár volt. Az első sorban álló lányok sikítozása kezdett idegesítő lenni.

Miért nem mondta el? Miért hazudott nekem? Jó, tulajdonképpen nem hazudott, csak nem mondta el, hogy világsztár. Ez azért elég jelentős két ember kapcsolatában. Mégha csak barátok is.

Nem bírtam tovább ott maradni. Annyi csalódás ért ma, csak az ágyamban akartam lenni, ahol senki sem bánthat. Sem lelkileg, sem fizikailag.

***

Egész éjjel forgolódtam. Nem tudtam nem gondolni a tegnap történtekre. Izgatott és szomorú voltam egyben. Izgatott, mert Shawn szupersztár, és mi elvileg barátok vagyunk. Viszont csalódott is, mert nem mondta el. Minél hamarabb akartam vele beszélni erről, viszont előtte még ott volt a családom, a bátyám. Nagyon reméltem, hogy Ben nem mondott semmit anyáéknak.

A kíváncsiságom győzött. Előkaptam a laptopom és bepötyögtem Shawn nevét. Baromi sok számot dobott ki, különböző rajongói oldalakat, és interjúkat. Rákattintottam az egyik számára, tegnap nem hallgattam meg, hogy hogyan énekel. Tényleg jó hangja volt.

Felkaptam egy felsőt és egy rövidnadrágot, kimentem a nappaliba, ahol a szüleim voltak. A torkomban egy gombóc keletkezett, és az egész testemen átfutott egy bizsergető érzés.

- Jó reggelt! – köszöntem kedvesen.

- Neked is Kicsim! Minden rendben? Hol voltál tegnap?

- Friss levegőre volt szükségem, ezért lementem sétálni a partra.

- De máskor szólj, ha elmész!

- Persze, ez természetes! Csak nem voltatok itthon, de hagyjuk is ezt! Mikor megyünk reggelizni? – próbáltam terelni a témát.

- Mindjárt! Megvárjuk a tesóidat és mehetünk. – ebben a pillanatban jöttek ki a szobából. Idegesebb lettem, hiszen a bátyám elmondhatja a szüleimnek. Bár nem történt semmi, szimplán barátok vagyunk. Nem is kéne e-miatt félnem, de valahogy mégis féltem ettől az egésztől. Talán nem kéne többet találkoznom velük. De Shawn-nal akkor is beszélnem kell, még egyszer, talán utoljára.

***

Az ajtajuk előtt álltam. Nem mertem kopogni, ám kezeim önálló életre keltek. Vártam, hallottam kattanni a zárt, és kinyílt az ajtó. Egy fiú állt előttem.

- Hello! Cameron ugye?

- Szia, igen!

- Nos, én Shawn-t keresem?

- Öhm, ő most nincs itt! Azt hiszem lent van. Lekísérlek!

- Oké, köszönöm!

Felvette a kártyáját és elindultunk. Az előcsarnokon sétáltunk át, amikor megláttam Shawn-t. Egy nővel beszélgetett. Felénk tartottak, de nem vettek észre.

- Innen gondolom, oda találsz. Sok sikert! – küldött felém egy bíztató mosolyt Cameron.

- Köszönöm!

Odasétáltam melléjük, pár lépésre voltam csak. Megvártam míg befejezik, Shawn már rég észrevett. Mintha idegességet láttam volna rajta. Talán félt, hogy megtudom a titkát? Nos, azzal már elkésett, ugyanis én mindenről tudtam.

- Szia! Mit keresel itt?

- Beszélni szerettem volna veled!

- Valami baj van? A tegnappal kapcsolatos?

- Nos, igen! De nem azzal, amire te gondolsz! Tudod, tegnap este lejöttem kicsit kiszellőztetni a fejem. A bátyámmal eléggé összevesztem, de ez most nem lényeg... Szóval volt itt egy koncert...És, nos... Láttalak Shawn! Miért nem mondtad el, hogy híres vagy?

- Ohh! Tudod Lara, sokan csak, azért keresik a társaságom, mert híres vagyok! Én csak szerettem volna valakit, aki önmagamért szeret. És te nem tudtad, hogy ki vagyok a valóságban, és nem azért voltál velem...

- Oké Shawn, én ezt megértem! Csak jó lett volna a te szádból hallani.

- Sajnálom! ....

- Ne! Nem baj! Mármint... nem haragszom! Tudod mit? Felejtsük el! – mosolyodtam el.

- Oké!

- Nekem most mennem kell! Majd még találkozunk! Szia! – már szaladtam is el, meg sem várva válaszát.

Vissza indultam a lakrészünkre, minél hamarabb fel akartam érni, hogy a szüleim ne fogjanak gyanút.

Lehúztam a kártyámat, megvártam míg észleli, majd kinyílik az ajtó. A szobában, anyám és apám ült a kanapén.

- Mégis hol jártál Kislányom? Csak nem azzal a fiúval voltál? – kérdezte apám.