Want to Want Me - styles

Huszonkettedik

 - Hozzá kell menned Jacobhoz! - Kiabálta a nénikém, ezzel elrontva a gyönyörű, romantikus percet.

- Sarah ... - kezdtem nyugodtan, felé lépkedve -, úgy gondolom, már elég idős vagyok, hogy én döntsek a saját életemről. Azt hittem az élet ebből áll! Folyton választani kell, döntéseket hozni, és igyekezni mindig a legjobb utat választani ...

- De Lisa ... ! - Szakított félbe.

- Psszt! Hagyd, hogy befejezzem. Nos, a lényeg annyi, hogy miért kéne hozzámennem ahhoz, akit nem szeretek? Akit nem is ismerek? Nem az ókorban élünk. Miért nem mehetek feleségül ahhoz a férfihez, akitől a gyermekemet várom, akibe szerelmes minden porcikám? Gondolom te is ezért mentél férjhez! Mert szeretted az illetőt ...

- A tied más helyzet! - Fakadt ki.

- Miért? Miben különbözik?

- Hát ... Jacob családja milliomos, bármit megvehetsz, megkaphatsz amit csak akarsz! És te jobbat érdemelsz ... nála! - Biccentett Harry fele.

- Ne merészeld! Harry a legkedvesebb és leggondoskodóbb férfi, akit valaha ismertem! És engem a pénz nem érdekel, Sarah! Mint téged! Inkább élnék egy szegény családban, szeretetben és boldogságban, mint egy milliomosban tele utálattal és idegenkedéssel ... Nem vagyok olyan, aki csak a pénzre hajt, mint te! Egyébként ha már itt tartunk, Harry is nagyon gazdag a munkája miatt.

Mindenki lesokkolódott. Még apa is, akiről azt hittem, hogy nem is figyel. Amikor azt mondtam, hogy nem hajtok a pénzre, mint a nénikém, mindenki tágra nyílt szemekkel nézett rám. Dühös voltam és egyben szomorú is. Elakarták venni tőlem életem értelmét, nem engedhettem!

- Akkor ... Azt hiszem én most elmegyek - jelentette ki. Kinyitotta az ajtót, kiment, és mérgesen be is csapta azt. Nem szólalt meg senki, nekem kedvem sem volt. Csúnyán beszéltem vele, tudom, de talán ez volt a leghelyesebb döntés. Így talán véget vettem ennek a butaságnak és most már végleg békén hagynak ezekkel. Nincs szavam a saját életem eseményeiben? Azt már nem! Harry a hátam mögé sétált, fejét a vállamra hajtotta, éreztem forró leheletét a tarkómon. Két kezét a csípőmre helyezte, és óvatosan megfordított. Minden hasonló helyzetben azt suttogta "Szeretlek.", de most nem tette, csak megcsókolt. De ez nem olyan szenvedélyes csók volt, ami kettőnk között szokásos. Ez csak egy egyszerű, érzelemmentes csók volt. Se ő, se én nem éreztettünk semmit a másikkal, egyszerűen ... nem ment. Mi történt? Miért van ez? Talán túl nagy most a feszültség.

- Nekem most mennem kell Lisa. Este átjövök! - Villantott egy halvány mosolyt. Feltette sötét napszemüvegét és elindult kifele az ajtón. Csak bólintottam, többre nem futotta. Gyenge voltam, tanácstalan és ijedt. Nem tudtam mi történt közöttünk, de nem biztos, hogy egy jó véghez vezet. Felszaladtam a szobámba, és óvatosan lefeküdtem, eszembe jutott a kisbaba. Néhány könnycsepp tört utat magának, mind egyenesen a párnámra hullottak. Most magamban sem tudtam eldönteni miért sírok, nem volt rá különösebb okom. Csak kifele néztem az ablakon, láttam, hogy zuhog az eső és lassacskán a könnyeimmel egy ütemben esett az eső is. Amikor végre befejeztem a sírást, felkeltem és az ablakhoz cipeltem egy széket. Ráültem és a lábaimat is felhúztam, közvetlen a mellkasom elé. Mindkét térdem összekulcsoltam karommal, és a várost néztem. Egy férfi a nő kezét fogta, a nő pedig gyermekét tartotta. Szinte futottak, féltették gyereküket, ez természetes. Harry jutott eszembe, és rajtunk gondolkodtam ismét, azok mi is lehetnénk pár év múlva.