Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy visszalépés

Luther kényelmetlen köveken tért magához. Valami nagyon nyomta a mellkasát. Emiatt nagyon nehéz volt lélegeznie. A körülötte mindenfelé szálló por marta a torkát és csípte a szemét. Nem tudta eldönteni, hogy emiatt nem lát-e, mert annyira könnyezik a szeme, vagy a sötét miatt. Próbált megmozdulni, de a súly az egész testét a kövekre szegezte.

Kinyújtotta a kezét, amelyiket ki tudta szabadítani a rá nehezedő tömeg alól. Nem emelhette túl magasra, ujjai nem sokkal a feje fölött éles kövekbe ütköztek. Jól meg is vágta magát velük. Próbálta felidézni, mi történt. Minden jel arra utalt, hogy most épp el van temetve, méghozzá élve. Túl kába volt ahhoz, hogy minden visszatérjen hozzá, ami az eltelt pár órában történt.

Ködösen rémlett neki, hogy épp befejezték a megbeszélést az ételtermő vidékek védelméről és katonai ellátásáról. A javaslatait hatalmas lelkesedés és még nagyobb éljenzés fogadta. Mindent, amit felvetett minimális ellenállással szavaztak meg. Nem is emlékezett, mikor ment utoljára bármi ilyen simán. Aztán aláírták a megállapodást. Úgy emlékezett, hogy épp a helyére vonult, és a vidékek vezetői léptek fel a pódiumra, hogy elmondják a záróbeszédet. A beatumi kongresszus tulajdonképpen sikerrel zárult, másnap már csak a záró ünnepség volt hátra a fővárosban, Etriában.

Arra is emlékezett, ahogy reggel a komornyikkal elhagyták a szállodát. Ahogy az előző napokban is, bejárták a Tanácsépület környékét, csakhogy Félix megbizonyosodhasson arról, minden rendben van. És persze az öreg nem talált semmi gyanúsat. Utána tiszteletüket tették a többi résztvevő közt. Még a tenyerén érezte a sok kézfogást.

Aztán az a kép villant az eszébe, hogy Félix felé vetődik, feldönti, ő pedig nyekkenve elterül a padok között. Még mindig vibrált az éles csattanás a hátában, amivel földet ért. Aztán volt az az éles dörgés, és dübörgés... utána az egész mindenség megrogyott alatta, és ők lecsúsztak valahova. A föld mélyébe. Talán a pokolba.

Félix! Erre a gondolatra álltak össze egy kerek egésszé a fejében kergetőző kusza képek. A robaj, amit hallott, robbanás volt. Félreérthetetlen üzenet Lawrence-től. Felismerte a bombát, talán a hangjáról? Ezt nem tudta volna megmondani. De kétség sem férhetett hozzá, ugyanaz a szerkezet, amit Moeniában is használtak. Ő terveztette, csak felismeri. Abban is biztos volt, hogy hiába kutatnak majd nyomok után, semmit sem fognak találni, ami Lawrence-re utalna.

Mocorogni kezdett a rá nehezedő súly alatt. El kellett mondania az öregnek, amire rájött. De előtte meg kellett tudnia, hogy jól van-e. Ahogy vergődött, valamennyire ki tudott csúszni a rajta fekvő test alól. Tudta, hogy Félix az. Annyira véresnek és sérültnek tűnt! Ahogy felhúzta a lábát, hogy ülő helyzetbe nyomakodjon, véletlenül a test oldalába térdelt. Az alak erre fájdalmasan összerándult, és legördült róla. Kínjában többször felnyögött, a fájdalmas hangok közül Luther pár értelmes szót ki is tudott venni.

– Öreg vagyok én már ehhez – dünnyögte az öreg küszködve.

Kínkeservvel ült fel Luther mellett, letörölte a vért az arcáról. A Magister még ebben a félig sötétben is látta, hogy megül arca mély barázdáiban. Félix mozdulni is alig bírt, több helyen vérzett, ahol törmelék és kavicsok fúródtak a bőre alá és a húsába. Épp a hátának keresett valami szilárdabb támasztékot, aminek nekivetheti. Luther ekkor vette észre, hogy egyik karját képtelen mozgatni, biztos több helyen eltört. Alig hallhatóan szentségelt, a Magister mégis minden szitokszót le tudott olvasni rendületlenül mozgó ajkairól.

– Alkalmasint, ha már meg tud mozdulni – szólt aztán a gazdájához –, a zakóm belő zsebében van két fecskendőnyi gyógyszer pont az ilyen esetekre...