Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy helyesbítő lépés

Luther teljes lelki nyugalommal fogadta az Egészségügyi és Népjóléti minisztert az irodájában a Közös Együttélés Minisztériumában. A háta mögött Félix állt, mint az élő lelkiismeret. Az utóbbi időben még kevésbé intézett bármit nélküle. Mindketten tudták, a túlélési esélyei az öreggel a legjobbak. Pedig alig tudta meggyőzni Félixet, hogy ebbe az irodájába szervezze a találkozót. A merényletek folyamatosan fentálló fenyegetésének árnyékában az öreg bármire szívesebben hajlott volna, mint erre.

Félix ellen a legjobb taktikának a kikezdhetetlen észérvek bizonyultak. Csak el kellett magyaráznia neki, miért annyira fontos, hogy az emberek töretlennek lássák a Magistert. Meg kell jelennie az irodájában, mintha csak a Tacticusi Toronyban tenné. Látniuk kell, hogy szilárdan és semmi fenyegetéstől nem rettenve kézben tartja Eshter és az Új-Kontinens ügyeit.

– Nézze – mondta a komornyiknak aznap reggel –, ha lenne bármi jobb ötletem, akkor még a maga óvatoskodására is hajlanék. De a Scientia Castitae hangosabb, mint valaha. Túl hangosak. Amióta Lawrence vezeti őket, meg sem próbálnak észrevétlenek maradni. Nyíltan támadnak engem. Mindent, amit eddig tettem. Ha nem vértezem fel magam ellenük, mindenkit ellenem fordíthatnak. De maga nélkül nem boldogulok. Nincs mellettem senki, akibe kapaszkodni tudnék. Tudom, mit csinálok, nem kell megerősítés. Csak egy erős váll kell, aminek nekivethetem az enyémet, hogy megingathatatlanul álljak.

– Tudom. – Félix válaszából áradt a töretlen hűség. – Ellehetetlenítjük Lawrence-t.

És most itt voltak. Az Egészségügyi és Népjóléti miniszter a megbeszélteknek megfelelően pontosan érkezett. Ahogy Luther végignézett a jóvágású, megnyerő arcú, bajszos, koros férfin, azt az első megállapítást tette róla, hogy ő sem tart zavargásoktól, sőt az sem rettenti, hogy a minisztérium körül még most is fel-alá masíroznak a tűntetők.

Amikor Félix míves csészékben felszolgálta nekik a beszélgetés elengedhetetlen kellékét, a kávét, Luther a komornyikaként mutatta be az öreget, aki mellesleg az őt érintő logisztikáért is felel. A miniszter pedig jól tudta ki ő. A hős, öreg szolga, aki megmentette gazdáját a merénylettől, és csodával határos felépülése után sem maradt el mellőle. Félix köré azóta valódi kultusz nőtt ki, sőt saját rajongótábora is lett. De ez az öreget vajmi kevéssé érdekelte.

– Összeraktam egy programot – tért végül kendőzetlenül a lényegre Luther. – Meg kell szilárdítanunk a rendet a városban. Ha nem tesszük, és tovább terjed az elégedetlenség, még nehezebb dolgunk lesz.

– Igen, én is így látom – szürcsölt egy óvatos kortyot kávéjából a miniszter, mély gonddal vigyázva fényes bajuszát. – Egy valamit nem értek csak. Már nincsnek Pátriárkáink, de a miniszterekből és tacticusokból álló tanács, még ha foghíjasan is, de működik. Miért nem eléjük terjeszti a javaslatát?

– Eléjük is fogom – nyugtatta meg Luther, felkészült arra, hogy minden eszközt latba vessen a manipulálására –, még a ma délutáni ülésen. De én nem vagyok népjóléti felelős, ezért nem nevezném magam szakembernek sem. Összeraktam egy programot a saját belátásom szerint. De mielőtt ezer fürkésző szem előtt nyilvánosságra hozom, át akartam beszélni valaki olyannal, aki nálam jobban ért hozzá. Mást sem szeretnék jobban, mint elkerülni a nevetség tárgyává válást.

– A Magister sosem válna azzá – próbált hízelegni a miniszter is.

– Ostoba lennék, ha azt hinném, mindenhez értek – rázta le magáról a ki nem mondott bókot Luther.

– Ez esetben hallgatom – tette le az asztalra a csészét a nagyobb nyomaték kedvéért.

– Már biztosan Ön is értesült a nyugtalanító tényről, hogy a mágusok bizonytalan időre beszűntették a kereskedelmet a járvány miatt.